1. fejezet: Jól döntöttem?

(Lucy Cullen szemszög)

- Csatlakozni szeretnél? – szólalt meg végre Aro, már azt hittem sosem teszi meg. – De egy Cullen akar Volturi lenni?- nevetni kezdett. Ebbe mi olyan vicces? Én egyáltalán nem értettem, elég furcsán nézhettem rá, mert abbahagyta.
- Igen, a régi családom nem ért meg. Újra van szükségem.
- Add a kezed, lányom. – mondta és én odanyújtottam. Úgy megragadta, hogy majdnem kibillentem az egyensúlyomból. Hosszú percekig fogtam a kezem és nem szólt. Majd végre elengedett.
- Szóval másoló, tűzgyújtó és gondolatolvasó vagy. Mennyi ajándék. – szólni akartam, de bennem akadt a szó. – Igen tudom, hogy nem igazán tudod őket használni. Most ha jól láttam a gondolatolvasás hagyott cserben.
- Maga is?
- Igen, csak nekem meg kell érintenem az illetőt.
Ekkor Caius a szőke vámpír szólalt meg egykedvűen. és lenézően pillantott rám.
- Gyújts fel valamit!- utasított és én a függönyre emeltem a szemem, ami azonnal lángra lobbant egy darabig szépen éget, de aztán kicsúszott a kezemből az irányítás és minden lángra kapott a függöny közelében. Megijedtem, most már biztos nem kellek nekik, leszerepeltem.
- Szép - kezdte Caius –, bár hagy némi kívánnivalót maga után. De ez javítható. Ennek még hasznát vesszük Aro.
- Igen, tudom. - bólintott a középen ülő idős vámpír.
- Mondd csak kedvesem a másolt erőket később is tudod használni?- kérdezte Marcus, aki eddig csak ült jobb oldalt, és semmit sem szólt.
- Igen, csak lassabban, mint mikor mellettem van az erő tulajdonosa. - válaszoltam halkan.
- Értem. Alec! - szólt parancsolóan.
Előlépett egy fiatal 17 éves srác. Gesztenye barna haja volt, a szemei vörösen égtek. Kedvesen mosolygott, nagyon megnyerő külseje volt. Olyan kis fiatalnak, és védtelennek tűnt, még vámpírként is.
- Igen mester?- szólt.
- Másold le az övét Lucy, kérlek.
A srác felém fordult, és elvigyorodott.
- Csak aztán fel ne gyújts, létszi. – viccelődött, én nem tenném a helyében, lehet, hogy véletlen megint kicsúszik a kezemből az irányítás. Persze, csak véletlen.
Lemásoltam, és rájöttem, hogy ez a srác nem is védtelen. Hiszen bárkinek eltudja venni az érzékszerveit, így az erejét is kitudja kapcsolni. Leesett az állam.
- Mi az? - kérdezte- Nem vagyok alkalmas?
- De… de… az vagy. – dadogtam, szánalmas vagyok mondhatom. Majd az egyik őr felé fordultam egy férfi felé. Megvakítottam és a hallását is elvettem. Majd az kiabálni kezdett:
- Hé, mi történt, mondjatok már valamit. - és neki ment a falnak. Jót nevettem és visszaadtam az érzékeit.
- Legalább ezt tudod rendesen használni. – mondta Caius, cseppet se kedvesen.
- Alec, megmutatja a szobád Lucy Volturi! – Aro szavaitól legszívesebben ugrándoztam volna, de nem tettem, csak kimértem bólintottam, és egy aprócska mosolynál többet nem engedtem meg magamnak.

Alec kivezetett a nagyteremből, fel a lépcsőn.
- Ügyes voltál! - mosolygott rám.
- Köszi – ha eltudnék pirulni, már csupa vörös lennék, azt hiszem. Furcsa érzés volt vele kettesben lennem, mintha ezer éve ismerném, mégis idegen volt számomra. A gondolataimba merültem lépkedtem mellette, amikor megszólított.
- Figyelj, elmondanád miért jöttél el Cullenéktól? – kérdezte zavartan, mikor beléptünk a szobámba.
- Igen, hát persze. Nem értettük meg egymást. Edward Cullen, a vérszerinti bátyám, nos vele sokat veszekedtem. Semmit sem engedett. Tudod, szóval kihasználtam a szépségem és hát jó pár sráccal randiztam, aztán kidobtam őket. Tudom, csúnya dolog kihasználni őket, de én megtettem. Meg nem igazán bírom a nyugodt életet nem az én műfajom az otthon ülés, és a tanulás valamilyen elit iskolában.
Nem szólt semmit, csak nézett, megint nem tudtam a gondolataiba olvasni, úgy hogy folytattam:
- Aztán az egyik vitánkkor nem tudtam fegyelmezni magam és felgyújtottam őt és a házunkat. Elfutottam és most itt vagyok. Fogalmam sincs éle még a családom, vagy elevenen megsütöttem őket. – egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Egyetlenegy! Alec közelebb jött és letörölte. Biztos azt várta, hogy elhúzódom, mert sokáig várt, de nem akartam. Valami vonzott hozzá nem tudom mi, egyszerűen nem számított más csak ő. Néztem őt, a szemeim mélyen az övébe fúrta, viszonozta a pillantásom, majd előrébb hajolt. Meglepődtem, de azonnal visszacsókoltam. Puha ajkai finoman becézték az enyémeket, óvatosan csókolt, mintha bajom eshetne, ha elengedi magát. Éreztem, hogy mennyire feszült, látszott a tartásán, érződött a mozdulatain. Olyan kellemes volt a csókja, hogy sosem akartam, hogy vége legyen. Csak érezni akartam, semmi mást. Sosem éreztem még így, mégis mintha régi ismerősként köszöntött volna ez az érzés.
De kopogtak, mi pedig gyorsan szétrebbentünk. – Gyere be!
- Ő, megzavartam valamit?
- Csak beszélgettünk, Jane. – szólt Alec, - most jobb ha megyek.
És elment! Ennyi volt, kiment, elment, itt hagyott. Rám se nézett mielőtt elhagyta a szobám, el se köszönt, csak elment. Mintha bűnt követtük volna el az előbb. Talán az is volt, bűn...
- Szia! Jane Volturi vagyok, Alec a tesóm. - nyújtott kezet.
Akkor hát ezért hasonlítanak. Voltak vonásaik amik megegyeztek, az álluk éle, az orrok, a szemük. Bár Jane ajkai teltebbek voltak, a haja pedig szőke, azért nem tudták volna letagadni a rokonságot.
- Lucy Cul…, Lucy Volturi.
- Majd megszokod. - mosolygott rám kedvesen.
- Persze, biztos.
- Remélem nem a bátyám miatt vagy szomorú, mert megbánja, ha igen.
- Nem, nem! – nevettem fel idegesen.
- Hát akkor?
Elmeséltem neki az előbb történteket. Csak a csókot hagytam ki. Majd mesélt nekem a Volturiról és Alecről is. Remélem nem sejti, hogy mi történt. Nem igazán szeretném nagy dobra verni, hogy első itt töltött órámban csókolóztam egy sráccal, akit nem is ismerek, mégis mintha mindent tudnék róla. Furcsa megmagyarázhatatlan érzés volt ez, valami amit sosem éreztem még.

Janenel töltöttem a napom további részét, és boldog voltam. Próbáltam kizárni a gondolataimból Alecet, a szemeit, az ajkait. Nehezen ment.