2. fejezet: Az első óra

Mikor Jane elment kicsit körbe néztem a Volturinál. Megismerkedtem Heidivel, akivel megbeszéltük, hogy szükségem van pár ruhára és kontaktlencsékre. Ettől féltem egy kicsit mit szólnak majd Cullenék, ha rájönnek felhagytam az ő életükkel. De nem ezzel nem szabad törődnöm. Nekik nem kellek már úgyse. Ott hagytam őket, új életet kezdtem. Itt az új családom, ahol mindenki nagyon kedves, és úgy fogad, mintha évek óta ismerne.

Majd találkoztam Félixel, és bocsánatot kértem.
- Már nem is emlékszem! Ne szórakozz rég volt már. - mondta. Nagyon rendes volt tőle, pedig szegény még egy falnak is neki ment miattam. Kedves fickó volt, eléggé nagydarab, barna hajjal, ami régi mód trend szerint van vágva, kicsit elmaradt az idővel.

Demetrinek is bemutatott Heidi, akibe tutira bele esett. Úgy csüng minden szaván…
- Teljesen beleestél, ugye? - fordultam felé, amint vámpír hallótávolságon voltunk.
- Nem, nem dehogy. Rémeket látsz! - intett le.
- Ne már Heidi van szemem! - ragadtam meg a karját.
- Jó, lehet, egy kicsit! De… Á, mindegy! - rázta meg a fejét.
- De? - nógattam, kicsit már kínos volt a helyzet, de nem tágítottam.

- De én csak nem udvarolhatok neki. – mondta keserűen. - Meg nem is tetszem Demetrinek.
- Én beszélnék vele a helyedben. - javasoltam megértő mosollyal az arcomon.
- És mit mondjak? – nézett rám nagy, kérlelő szemekkel.
- Hát azt nem tudom! – vallottam be.
- Látod! Majd gondolkodom még rajta!
- Jól van! - bólintottam - Remélem megoldjátok.

Egy darabig még járkáltunk a kastélyban, a felszínre is felvitt egy órácskára, hogy körbenézzünk a városban.

- Most már megyek! - fordultam felé, amikor visszaértünk.

- Rendben. - biccentett.

- Szia!
- Szia!

Visszamentem a szobámba és ott találtam Alecet. Egy könyvet olvasott, azt az egyet amit magammal hoztam. A Rómeó és Júliát. Felnézett és mosolygott, azokkal a gyönyörű piros szemeivel…
- Szia! Szereted a romantikát?
- És? Bajod van vele?- bunkósággal próbáltam leplezni a zavaromat.
- Nem semmi, nekem is megvan ez a könyv. - mosolygott továbbra is. Nem bántottam meg, hál' istennek, igaz nem is volt szándékom.
- Ühüm… - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Nos, kezdhetjük? - állt fel.
- Mit is?
- Hát a kiképzésed! Csak nem hitted, hogy hagyunk téged közveszélyesen járkálni. - mosolygott rám szívdöglesztően. Uramisten!
- Haha, nagyon vicces… - mondtam volna, de nem fejezhettem be, mert felkapott és kiugrott velem az ablakon. – Tudok, én a saját lábamon is menni - háborodtam fel már odakinn.
- Bocs - mondta és lerakott. Majd elkezdett futni, én pedig követtem.

Pár km-re Volterrától egy erdőben megállt. Majdnem beleütköztem olyan hirtelen.
- Először is próbáld irányítani a tüzed. Mondjuk ott az a kidőlt fa.
És én tettem is amit kért. Lángra lobbantottam a fatörzsét, még arra is figyeltem, hogy a lombkoronát ne. Kérkedni akartam. De ekkor felerősödött a szél és hozzám hozta az illatát. Menta és narancs, mennyei. Felé kellett fordulnom és a tüzem… Az Alec melletti avar lángra kapott.
- Á, az isteni. Koncentrálj! – ripakodott rám, és eltaposta a tüzet.
- Bocsáss meg! – szégyeltem el magam, s lehajtottam a fejem.
- Sajnálom! Nem kellett volna rád kiabálnom, én csak… - abbahagyta, pedig kíváncsi lettem volna a folytatásra – Hagynom kellett volna, hogy Jane tanítson.
- Nem! – kiáltottam, de rögtön el is némultam. Nem gondolkodtam, csak rögtön ellenkeztem, mert ez azt jelentené, hogy ritkábban látnám, azt pedig nem bírnám. Nem tudom mit történt velem ilyen rövid idő alatt, de csak ő járt a gondolataimban, nem tudtam róla egy pillanatra sem elfeledkezni.
Ekkor láttam, hogy a kiégett avart nézi és gondolkodik. Közelebb léptem, de megtorpantam.
- Alec... - suttogtam a nevét.
De nem reagált. Mi lelhette? Végre felnézett, vörös szemei bánatosak voltak. Nem szólt csak nézett és én is őt. Nem tudom mennyi idő múlt el. Nem sok, de épp elég ahhoz, hogy kétségbeessek, mert meghozta a döntését, és az rám nézve nem jó, nagyon nem.
Végül én törtem meg a csendet.
- Mi a baj? Látom, hogy valami bánt, tudok segíteni?
- Csak… Én… Nem vagyok tisztába az... - de nem fejezte be, csak lehajtotta a fejét.
- Én…
- Menjük vissza, átadlak Janenek – indult el, de én megragadtam a kezét és magamhoz húztam. Ott állt velem szemben olyan közel. Összeért a csípőnk, a szemembe nézett, feszült volt a pillantása, és elkínzott. Átöleltem a vállát, és megpróbáltam megcsókolni, de lehúzódott.
- Ez nem volna helyes - nyögte keservesen.
- Miért? – kérdeztem, a szánk majdnem összeért, de nem tett semmit.
- Menjünk! - lépett el tőlem, és hátra se nézve visszaindult.