10. fejezet: Csata 1.

(Lucy szemszöge)

Másnap hajnalban már Alec teljesen feketében fogadott. Fekete ing, fekete farmer és a szokásos fekete köpenye, amit midig felvesz, ha elmegy Volterrából.
Én is felöltöztem. Felvettem egy fekete nadrágot, fekete blúzt és a köpenyt. Utáltam teljesen feketébe öltözni, de ez amolyan rituálé volt a Volturinál.
Persze megint mi érkeztünk utoljára, ha kikapcsolták volna a hangot, biztosra veszem, hogy egy temetésre tévedtem. Mindenki talpig feketében, hófehér bőrrel. Mikor kiléptünk még sötét volt. Gyorsan és halkan végig futottunk az utcákon. Hideg volt, bár mi nem éreztük.

Erdélyben tél volt. Hideg tél. Nem tudom, hogy fogok tüzet gyújtani, de mindent megteszek.
Már vártak minket a románok. Ugyanis pár napja találkoztunk az egyik tagjukkal, de nem ölhettük meg, Aro megtiltotta nekünk. Azt mondta előbb tárgyalunk aztán cselekszünk.
Ott volt az összes román. Kb. 20-an. Semmi sem állhat az utunkba, ennyivel elbánunk.
Aro, Marcus és Caius állt elől az első sorban. Majd rögtön mögötte Jane, Alec, én, Renata, Demetri és végül Félix. Hátul pedig a többi Volturis.
- Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta Aro.
- Ez az érzés nem kölcsönös. – mondta egy magas, barna hajú, viszonylag vékony férfi. Gondolom ő Earon, a románok mostani főnöke.
Azonnal feltűnt Vladimír, Stefan, Hialda és Anita. Vladimírról sokat hallottam, Aleckel harcolt, de meglógott előle. Az ő felesége volt Hialda. Barátja Stefan, a felesége Anita.
Aro továbbra is mosolygott.
- Mit akartok? – mondta végül ki Earon.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk. Figyeltetsz minket, vámpírokat gyűjtesz magad körén. Nem gondolod, hogy messzire mész? – mondta a mester nyugodtan.
Az összes román csodálkozott.
- Igen, tudunk róla, hogy figyeltél minket.
- De honnan? Ki árult el? – kiabált Vladimír.
- Nem nálatok van az áruló, hanem az egyik Volturi tagunk képessége buktatott le.
- Vajon melyik lehet? Ez veszélyes, nem is tudtam meg róla semmit. –olvastam Stefan gondolatait.
Ekkor vettem észre Szofit és szóltam Aronak az elméjében, hogy az egyik román Alec ellentéte. Visszaadja az emberek érzékeit, igaz az adottságokat nem tudja. Már Alec és az egész Volturi tud róla, ugyanis mindegyiknek szóltam. Majd tovább kémleltem az ellenség eszközeit. Semmi különöset sem találtam. Volt köztük eső fakasztó, szintén tűzgyújtó, tárgymozgató. Stefan viszont eltudta tűntetni a nyomait, a szagát is és hasonlók. Így menekültek meg az első csata után. De ezenkívül semmi különös.
- Szabad-e tudnunk melyik?
- Én – álltam elő.
- Egy ilyen fiatal lány. Nagyon tehetséges lehetsz.
- Az is. – jelentette ki Marcus. – De ne az ő adottságáról beszéljünk.
- Tőlünk vettétek át a vámpírok feletti uralmat, és mi ezt visszaköveteljük. Jogunk van hozzá.
Morogni kezdtünk, főleg Félix. Aro nyugalomra intett.
- Jól tudjátok miért. Nem voltatok alkalmasak erre a feladatra. – válaszolta nyugodtan.
- Pont ti mondjátok! Kinevezitek magatokat bíráknak és kedvetekre ölitek a vámpírokat.
- Tudod jól, hogy ez nem igaz. Csak azokat öljük meg akik veszélyeztetik a lebukást.
- És mi? Mi nem csináltunk semmit.
- Még nem, de akartatok az előbb ismerted be.
Aro megparancsolta Alecnek, hogy próbálkozzon. Egy pillanatra elfehéredett az ellenség szeme, mert hatott a szerelmem adottsága, de máris elmúlt. A románok elégedetten vigyorogtak, de mi sem mutattuk, hogy kétségbe estünk volna.
- Akkor nem vonultok vissza? – kérdezte Caius ridegen. A románok nem szóltak. – Rendben ti írtátok alá a halálos ítéleteteket.
És Aro jelt adott. A két csapat megindult a másik felé…