4. fejezet: Ki vagyok?

(Lucy szemszöge)

- Mert meg vagy zavarodva. Csak ezért teszed azt, amit teszel.
Nevetni akartam, de nem ment.
- Nem vagyok megzavarodva, miért lennék. - súgtam.
- A családod elvesztése miatt.
- Szeretlek! Ez elég bizonyíték, arra, hogy épelméjű vagyok?
Nevetett.
- Ez épp az ellenkezőét bizonyítja.
- Akkor őrült vagyok. Kell neked egy őrült vámpír, amelyik bármelyik pillanatban felgyújthat?
- Mindennél jobban. – és végre megcsókolt. Hosszú, érzéki csók volt, érzelemmel telibb mint az első. Elszakította az ajkát az enyémtől, de akartam még. Az ajkai után kaptam, de nem engedett nekem.
- Ennyire akarsz engem. – viccelődött.
- Szépen elrontottad a pillanatot! – morogtam. El akartam menni, de nem engedett. Fogta a derekam. – Sötétedik!
Felmorrantam, nem akartam igazán menni még. Vele akartam lenni, akár örökké is. Nem zavart volna az sem, ha nem csinálunk mást, csak nézzük egymást. De nem engedte ezt meg nekem. Elhúzódott, és el akart indulni vissza a várba.
- Leszel újra a tanárom? – kérdeztem.
- Ha szeretnéd. - mosolyodott el szívdöglesztően.
- Persze! - vágtam rá kapásból, nem gondolkodtam sokat a válaszon.
Visszafutottunk Volterrába. Ledőltem az ágyamra fárasztó volt ez a mai nap.
Pár hete vagyok itt máris feje tetejére állt a világ. Gondolkodni kezdettem a mai napon. Azon, hogy Aleckel voltam ma és nem Janenel. Zavart a dolog. Vajon ő rendezte így!
Kopogtak, emlékeztem vissza.
- Tessék! – valaki bejött. De nem láttam kicsoda, mert éppen a könyveimet rendezgettem az egyik polcon egy létrán egyensúlyozva, persze könnyen ment, a vámpír érzékekkel ez nem volt nehéz feladat. – Megyek egy pillanat Jane. – ugrottam le, és ekkor láttam meg, hogy nem Janenel van dolgom, hanem Alec áll az ajtóban. – Hát te?
- Ma velem mész gyakorolni. - mondta egyszerűen, még valami halvány mosoly is játszott az arcán a megrökönyödésem láttán.
- Jane? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel. 
- Öhm, más dolga van. Nem ér rá. Én csak tán nem, nem felelek meg az elvárásaidnak? – kérdezte élcelődve, de itt megszakadt a visszaemlékezés.

Mikor felébredtem Alec ült az ágyam szélén. S értetlenül nézett rám. Én is meglepetten néztem rá, észre se vettem, hogy mikor jött be.
- Hát te? - szaladt ki a számon a kérdés, de nem vette figyelembe.
- Jó reggelt! – mondta kedvesen, bár a zavarát nem tudta előlem eltitkolni.
- Neked is! De mi a baj? - kérdeztem furán, az aggodalomtól elszorult a torkom.
- Te alszol? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem, dehogy. A vámpírok nem tudnak aludni. Ne nevettess, kérlek! - ráztam meg a fejem mosolyogva.
- De te aludtál! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.
- Nem, én csak… Vagyis… De tényleg aludtam és… és alszom amióta élek. Azt hiszem, de hogyan? – költői kérdés volt, mégis válaszolt.
- Nem tudom. De tudsz sírni, meg aludni is. Olyan mintha félig ember lennél, és csak félig vámpír. Vagy nem tudom.
- Mi?
- Csak azt mondom, hogy talán félvér vagy. - magyarázta tovább, de én még mindig nem voltam képes ezt felfogni.
- Mi? – ismételtem meg ijedten. – Félig ember?... Nem, nem az nem lehet, engem Carlisle változtatott át a testvéremmel Edwarddal. A spanyolnátha, ő beteg volt, ott ültem mellette, átváltoztatott, hogy ne maradjak egyedül.
- Emlékszel bármire is az előző életedből? Emberek? Vámpírok? Egyáltalán bármire? - faggatott.
- Én... nem... - suttogtam zavartan. Kutattam az emlékeimben, de semmi se jutott eszembe. Egyáltalán semmi, semmi az előttről, hogy felébredtem volna Carlislenál. - Nem tudom. Semmire se emlékszem. Már vámpír voltam, ahogy Carlislenal találkoztam? … de hogy… mi… mióta élek? Az egész életem hazugság volt? – sírtam el magam. Alec átölelt, és vigasztalni próbált.
- Semmi? - suttogta. - Egyetlen emlék darabka se? - kissé kétségbeesettnek tűnt a hangja, de nem értettem.
- Csak egy-két dolog. Egy név Benett. - ráncoltam a szemöldököm. - És egy fiú... egy vörös szempár... - próbáltam erősen koncentrálni, de többre sehogy sem emlékeztem. - Nem ugrik be az arca, se a neve, csak annyi, hogy fontos volt, nagyon fontos.
- Majd eszedbe jutnak a dolog. - próbált vigasztalni. - Szépen lassan, biztosan.
Szorosan öleltem magamhoz, és a karjába kapaszkodtam, úgy éreztem mindig is hozzám tartozott, és mindig is hozzám fog tartozni. De vajon ki lehetek? Vajon ki lehet az apám? És az anyám? Anyám ember volt? Nem, az nem lehet.

Végül megegyeztünk, hogy nem beszélünk erről senkinek. Mindennap kijártunk az erdőbe gyakorolni. Egyre ritkábban gyújtottam fel a tanáromat, és újra tudtam olvasni a gondolataikban, erről csak Alec tudott, és eléggé zavarta is. Ugyanis lebukott, ha elkalandozott. Boldog voltam. Bár szerelmünket és a múltamat titkoltuk. Hármunk titka volt, mert Aro tudott róla. Előle nem tudtuk titkolni. A szerelmünkre sosem szólt semmit, a másik probléma viszont annál inkább érdekelte.

(2 hét múlva)

Aro hívatott. Bementem az irodájában, rajta kívül csak Alec volt még ott, senki más. Se Marcus, se Caius. Tudtam miről akar beszélni, a származásomról. Többször is próbálta kifürkészni a múltam az elmémből, de nem járt sikerrel. Mintha valami erős fal választotta volna el a mostani énem, és a régit, csak egy-egy aprócska kép jutott az a falrepedésen. Biztos volt benne, hogy én magam védekezem így, és én zárom el a múltam a képességemmel, csak azt nem tudtuk hogyan teszem ezt az akaratomon kívül, és ennyire erősen. Magamtól is próbáltam átjutni, megkaparintani a régi életem, bár rettegtem is tőle, hogy kilehettem, amiért okom van, ennyire elzárni.
Most is próbálkozott, már kérés nélkül nyújtottam a kezem. Mikor elengedett a szokásosat mondta.
- Semmi, megint. Ami pedig a legfurcsább, hogy az se tűnt fel neked, hogy alszol. – odalépett egy asztalhoz, ami tele volt különféle ételekkel embereknek. Nem értettem. – Próbáljunk ki valamit! Egyél, nyugodtan.
Leültem és ettem pár falatot, de nem ízlett. Inkább ott hagytam, és felálltam az asztaltól. Mintha valaki szenet akart volna velem etetni.
- Nem ízlik. – mondtam és undorodva néztem az asztalra.
- Lehet, hogy túl régen élsz véren.
Alecre néztem, ő csak állt ott. Észrevette, hogy nézem felnézett és rám mosolygott. Megkönnyebültem, jó, hogy ő itt van nekem.
- Alszol, sírsz, nem muszáj lélegezned, nem ízlik az emberi étel és a szíved se dobog, mert nem halljuk. Valami nem stimmel. – mondta Aro a gondolataiba merülten. – Menjetek! Végeztünk, legalábbis most.