5. fejezet: A küldetés

(Lucy szemszöge)

Két hónapja vagyok Volturi testőrségének tagja, mindenkit megkedveltem, még Janet is. Pedig ő eléggé különleges eset, kicsit szadista, és nagyon kemény, de meg a maga jó oldala is. Az emberi vértől se irtózom már, úgy hogy nem fogyasztok csak ritkán állat vért.
A szobámban olvastam, mikor kopogtak. Alec volt az.
- Szia! – köszöntem, majd odalibbentem hozzá és megcsókoltam.
- Szia! – válaszolt a csók után. – Micsoda lenyűgöző fogadtatás.
Nevettem. Mióta együtt voltunk sosem ért hozzám. Csak csók semmi több. Nem bántam, nem igazán. Előttünk az örökkévalóság, ráérünk. Csak szimplán meglepő, bár ő örökké úri ember marad, van ami sosem fog változni.
- Beszélnünk kell – suttogta, és becsukta maga mögött az ajtót. Az arcából már kiolvastam, hogy valami nincs rendben. Félve vártam a szavait, óvatosan néztem a szemébe. – Aro hívatott az előbb. El kell mennem, küldetésem van.
- Veled megyek – vágtam rá azonnal.
Elmosolyodott a heves válaszomon, majd megrázta a fejét. – Veszélyes. Még nem állsz készen.
- Hiszen már tökéletesen uralom a tüzet, a gondolatolvasást és az átvett erőkkel sincs gondom - erősködtem.
- Tudom, csak féltelek. - húzott magához közelebb gyengéden, én pedig a mellkasára simultam.Lemondóan sóhajtottam, majd eszembe jutott egy fontos kérdés.
- Kik mennek még?
- Jane, Félix, Demetri és Selena - válaszolt nyugodtan
- Menni akarok! – toporkézoltam, mint egy óvodás. Nem akartam Selenával hagyni, az a nő őrült, és nem normális módon rajong Alecért.
- Nem! – mondta ellentmondást nem tűrve. A hangja, és az arca hirtelen megkeményedett, majd az ijedt pillantásomat látva el is lágyult rögtön. – Most akarom elmondani Janenek, hogy együtt vagyunk – simított végig az arcomon. - Ez nem egyszerű feladat.
- Pláne megyek. - húztam ki magam.
- Kérlek, ha Jane nem úgy fogadja a hírt ahogy kéne, akkor akár kárt is tehet benned. Nem akarom, hogy bántson. Jobb ha itt maradsz - nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa a szavait.
- És te? - néztem vissza rá aggódva. - Veled mi lesz?
- Engem nem fog bántani - mosolyodott el. Kételkedve ráncoltam a szemöldököm, de tudtam, hogy nem győzhetem meg, most nem, így hát vonakodva, de beleegyeztem.
- Jó, de most utoljára – egyeztem bele. Halványan elmosolyodott, majd megölelt.
- Köszönöm. Most mennem kell készülődni! - lehelt egy búcsú csókot az ajkaimra.
- Máris? - kérdeztem meglepetten. - Nem maradhatsz még?
- Sajnálom! - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Lekísérlek - mondtam keserű mosollyal, és megfogtam a kezét, igaz, amit kiléptünk a szobámból el is kellett engednem, de ez nem számított.
Felvette a fekete köpenyét és elindultunk a kapu felé.

Lent már vártak ránk.
- Azt hittem már nem jössz bátyám! - rázta a fejét mérgesen a kicsi Jane.
- Sajnálom, csak szóltam Lucynek, hogy egy darabig nem megyünk gyakorolni - magyarázkodott a szerelmem.
- Legalább pihenhet, hiszen állandó távol vagytok – mondja ő aki halálra hajtott.
Alec csak mosolygott, én viszont megijedtem, mi van ha Jane tudja, csak nem tudom ki olvasni az elméjéből? Lehet, hogy még mindig nem uralom tökéletesen a képességem?
Ez egy pillanatra kiülhetett az arcomra, mert Jane megkérdezte:
- Lucy, jól vagy?
- Igen persze! Csak féltelek titeket - bólintottam. - Ígérjétek meg, hogy visszatértek!
- Több kell pár lázadó vámpírnál, hogy minket legyűrjön – mondta Félix, önelégülten és megütögette Demetri hátát. Bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Rettegve kerestem Alec pillantását, de ő csak mosolygott rám. Nem tehettem semmit, elköszöntek és elmentek.
Én pedig kezdhettem izgulni a szerelmemért és a barátaimért.


(Alec szemszöge)

Miután eljöttünk, egyre csak Lucy járt a fejemben. Mit csinálhat, hogy van, vajon ő gondol-e rám… Gondolataimból Demetri keltett fel.
- Nyugi, Heidi azóta biztos elvitte vásárolni. – mint megtudtam tőle tegnap már rég tudnak rólunk, de csak ők ketten, még nem volt bátorságom szólni a húgomnak. – Azt mondta, ez a terve.
- Biztos, efelől semmi kétségem.
- Akkor? - kérdezte meglepetten. - A kastélyban nem lehet baja.
- Tudom. Csak, hogy mondjam el Janenek? Leszedi a fejem a legjobb esetben, a legrosszabba bele se merek gondolni… - ráztam meg a fejem lemondóan.
- Részvétem! De jobb, ha tőled tudja meg, mintha lebuknátok.- mondta együttérzően.
- Tudom! - sóhajtottam.
- Azon nem gondolkodtál még, hogy elmond neki azt, amit tudsz róla? - kérdezte hirtelen.
- Túl sok volna neki. - csóváltam meg a fejem sajnálkozva.
- Ha rájön nem fog örülni, hogy tudtuk. - nézett rám Dem mindentudóan.
- Majd, egy megfelelő pillanatban, ez még nem jött el. - sóhajtottam.
- Miről beszéltek srácok? - lépett mellénk Selena. Mindketten lemondóan sóhajtottunk fel újra.
- Semmiről Selena, törődj a magad dolgával. Alec, ne feledd, amit mondtam. – nyomatékosította a szavait Demetri és előre ment nyomott olvasni.
- Mit mondott?
- Nem mindegy neked? – én is elsiettem onnan, Janehez.

- Alec! – ragyogott fel az arca, de ez a mosoly el fog tűnni hamar a híremtől.
- Szia a Jane! - bólintottam.
- Mi a baj? - ráncolta a szemöldökét, és megtorpant.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem félve, hiszen tudtam nála egy küldetés szent, és sérthetetlen.
- Persze! – mondta meglepetten, majd hangosabban hozzátette. - Pihenünk kicsit, menjetek vadászni, ha akartok. Egy óra múlva indulunk tovább.
Félix nem akart menni, de Demetri eltávolította, Selena pedig nem mert ellenkezni Janenel. Már többször is kipróbálhatta mire képes a hugicám.
- Igen? – kérdezte, mikor már mindenki kellően eltávolodott.
- Lucyről szeretnék veled beszélni.
- Hallgatlak! - intett, hogy folytassam.
- Szóval, tudod… Lucy… Lucy és én… nem csak barátok vagyunk. – végre kiböktem, és magam is meglepődtem, hogy mennyire megkönnyebültem.
Jane csak meredt maga elé. Nem tudtam, hogy mire gondol. Majd felnézett szemembe fúrta a tekintetét, tudtam mi lesz, megkínozz. Igen, máris a földre estem fájdalmamban, olyan volt mit az átalakulásom, csak még annál is rosszabb, de egy hangot se adtam ki. Csak tűrtem. Leállíthattam volna, de nem volt értelme, inkább velem csinálja ezt, mint Lucyvel. A testem égett, a vér az ereimben forrt. Elemésztett a fájdalom, nem tudtam a környezetemre koncentrálni, minden kép, minden hang elmosódott.
Aztán hirtelen elmúlt a fájdalom, feltápászkodtam, csak ekkor vetem észre, hogy Jane a földön van és Demetri fogja le. Aki néha- néha felszisszen.
- Engedd el. – mondtam Demetrinek és a vállára tettem a kezem.
- De hát…
- Nem lesz semmi baj. – felállt és elengedte Janet. Aki szúrósan nézett rá, Demetri még egyszer felszisszent, majd elment. – Köszönöm! – mondtam, de már nem hallhatta.
- Jane! – kezdtem volna.
- Hogy tehetted ezt? Miért? Mióta? Ez a csaj egy Cullen, állatok vérén élt…
- Szeretem! - szóltam közbe egyszerűen, és őszintén.
- Ne mondj ilyet! – fenyegetett az ujjával.
- Jane, meg kell értened! Szerelmesek vagyunk egymásba. Ne akard, hogy választanom kelljen, mert nem bírnék dönteni. Kérlek! - könyörögtem a húgomnak, aki fagyosan nézett vissza rám.
Sokáig nem szólt, már azt hittem ennyi volt, nem válaszol. Féltem, hogy többé figyelembe se vesz.
- Jó, de ne várd tőlem, hogy kedveljem ezek után. Előtte se voltam érte oda túlzottan, de most!
- Köszönöm, ez bőven elég. – felkaptam őt és pörögni kezdtem vele örömömben.
- Oké, oké, csak tegyél le. - kiáltott rám mérgesen
- Rendben! - tettem le azonnal, ő pedig fújtatva eltrappolt, de tudtam, hogy nem haragszik. Már nem.