7. fejezet: Újra együtt

(Alec szemszöge)

- Hogy-hogy életben hagyta Tanyát? – kérdezett Kate útközben.
- Jane, bár kegyetlen, de az ígéreteit betartja. Sosem szegné meg a szavát. Ezenkívül szerintem tiszteli Elizt, amiért nem érdekelte az élete és, amiért nem könyörgött, hogy életben hagyjuk. Lenézi azokat, akik a saját életükért könyörögnek. Jane ilyen. Eléggé... - kerestem a szavakat, de nem nagyon találtam a húgomra illőt. - egyedi. - mondtam ki végül azt, ami először eszembe jutott.
- Ti tényleg testvérek vagytok? Mert a jellemetek nem hasonlít. – nézett rám hitetlenkedve a lány, mire halkan felnevettem.
- Igen, azok vagyunk. - bólintottam továbbra is mosolyogva. - Meg lehet, hogy nem igazán hasonlítunk, de mindketten eléggé önfejűek tudunk lenne néha.
- Szerinted meghalunk? - komolyodott el hirtelen. Meglepett a gyors témaváltás, de rögtön válaszoltam.
- Ha tényleg nem volt közötök hozzá és nem is tudtatok óra akkor nem. Viszont Tanya, nem tudom… Aro nagyon szereti Janet, ezért lehet, hogy ő nem ússza meg ilyen könnyen. - ráztam meg a fejem sajnálkozva.
Kate nem szólt többet, így hát előre mentem Janehez. Alig vártam már, hogy otthon legyek Volterrában.

(Lucy szemszöge)

Már napok óta elmentek, mikor érnek már vissza? Állandóan ez járt a fejemben. Majd végre meghallottam, amit akartam a léptek zaját és Alec hangját. Megkönnyebbültem, de nem mertem elé rohanni mi van, ha még mindig nem mondta el Janenek, és mindent elrontok. Úgy hogy csak ültem és vártam, és vártam.
Végre kinyílt a kapu, nyújtogattam a nyakam hogy lássam mi történik. Mindenki felpattant szóval én is felmerten állni a helyemről.
Majd megláttam Alecet, várnom kellett volna, amíg csak ketten leszünk, de nem bírtam odafutottam és a nyakába ugrottam. Hallottam, ahogy páran összesúgnak, de nem érdekelt. Végre megcsókolhattam és ő is visszacsókolt, nem törődött velük. Majd nevetve letett.
- Hiányoztál. – súgta a fülemben, úgy, hogy csak én halljam.
- Te is nekem. – súgtam vissza. Majd ölelkezve mentünk Aro elé, ahol elváltunk, és én beálltam a tömegbe.
- Mint láthatjátok nagyon vártunk titeket. – mondta mosolyogva, és felém nézett. Csak most vettem észre, hogy három idegen nő is van köztük. – Minek köszönhetjük a látogatásukat? Jane?
- Mester, Eliz azt mondta, hogy ők nem tudnak a babáról. Nem tudtam mit tegyek, így hát elhoztam őket. - hajtott fejet a lány.
- Értem! Te ott, Kate, ugye? – a megszólított bólintott – Add a kezed! – a lány előre lépett, félt látszott rajta, hogy retteg. Aro elmerült a gondolataiban. Az én tudatom is előre szökkent és a második szőke, magas, sötét barna szemű lány tudatában kutatottam. Rájöttem, hogy állat véren élnek, eszembe jutottak Cullenék.
- Tényleg nem tudtak róla. – mondtam halkan.
- Mit mondtál drága Lucy? – szólt Caius.
- Azt, hogy tényleg nem tudták, kiolvastam a szőke lány elméjéből. - néztem rá.
- Érdekes! Aro? - fordult a fivére mellé.
- Igazat mondanak, Caius. Elmehettek. Ha csak nem akartok esetleg közénk állni. - intett a soraink felé.
- Köszönjük nem. – mondta a harmadik undorodva és kiviharzottak volna a teremből, de Aro utánuk kiáltott.
- Állj! Félix majd mutatja az utat kifelé a városból.
Félix kíséretében kimentek a teremből, és végleg elhagyták a várost.
- Lucy! - szólított meg Aro.
- Mester? - kérdeztem, és eléléptem.
- Cullenék élnek. A lány találkozott velük, mindegyik. - nézett rám mosolyogva. Az én arcomon is elterült egy vigyor, és megkönnyebbültem. Akkora kő esett le a szívemről, hogy betörte volna a padlót.
Alec lépett mellém és átölelt.
Arora néztünk. Ő csak mosolygott.
- Mehettek! - engedett el minket.
Mi pedig kirohantunk, fel a szobámba. Hevesen csókolózni kezdtünk, de semmi több. Alec nem siette el a dolgokat.
Viszont megbeszéltünk egy randit. Holnap este lemegyünk a városba. Az első hivatalos randevúnk.