9. fejezet: Háború???

Sziasztok!
Ebben a fejiben vannak részek amiket nem írtam le. Mindenkinek a fantáziájára bízom! :)


(Lucy szemszöge, 1 év múlva)

Az elmúlt egy évben nagyon sok küldetésen vettem részt Aleckel. Ahol megjelentünk senki se maradt életben, végeztük a dolgunk.

Mikor beléptünk Aro, Marcus és Caius hirtelen elcsendesedtek. Látszott rajtuk, hogy nagy gond van.
- Végre ideértetek, azt hiszem minden fontos személy itt van. – jelentette ki Aro.
- Mind tudjátok előttünk a románok uralkodtak a vámpírok fölött! – vette át Caius a szót – Szóval, őket már egyszer legyőztük, de most érzékeltük, hogy újra éledt a rendjük – mindenki súgdolózni kezdett, megbotránykoztak az előbb hallotakon. – Most pedig kaptunk tőlük egy fenyegető üzenetet, mi szerint háborút indítanak ellenünk…
- Háborút??? – csúszott ki a számon.
- Igen, Lucy, azt – Aro folytatta tovább. – Nem hagyhatjuk, hogy újra ők uralkodjanak. Ezért elindulunk Erdély felé. Csak a két legfiatalabb Volturit és a feleségeinket hagyjuk hátra. Három napotok van és indulunk. A szokásos stratégiát használjuk – mondta. Jól tudtam mi az. Alec elveszi az érzékeiket és én pedig felgyújtom őket. Úgy égnek majd el, hogy nem is érzik és a kezeinket se kell bepiszkolnunk. Csakis elővigyázatosságból jön a Volturi többi tagja.
- Elmehettek - adta a parancsot Marcus.
- Jane, Lucy, Alec!
- Mester - mondtuk egyszerre.
- A csatában számítok rátok. Elég sok küldetésen voltatok már, bár ez sokkal bonyolultabb, mint pár vámpír kivégzése. Ti vagytok a legerősebbek közöttünk. Nem tudjuk mennyien lehetnek és milyen erőkkel bírnak. De ti mind páratlanok vagytok. Csak ennyit akartam. Mehettek.

A további két nap készülődéssel zajlott. Gyakoroltunk és én pihentem. Voltam már nem is egy küldetésen, de ez, ez más lesz. A Volturi, köztük Alec is, már harcolt ellenük. Tudtam mi vár ránk, sokkal nehezebb lesz, mint pár gyenge, tudatlan vámpírt térdre kényszeríteni. Ez igazi csata lesz. Nem féltem, nem volt mitől. Inkább a többieket féltettem. Nagy esély van rá, hogy nem térünk mind vissza és mi van, ha Alec bukik el. Erre gondolni se mertem többet. Az ő erejével ez nem történhet meg, akárki is az ellenség, nem hagyom.

(3. nap)

- Alec, egy nap van még hátra. – mondtam szelíden, mire ő rám nézett – Kérhetek valamit?
- Persze, bármit! – mondta, de nem hiszem, hogy tudta mire vágyom.
- Tudod, ez nehéz lesz… Itt ez az ágy és tudod… Nem szeretnél csinálni valamit?
- Mire gondolsz? – kérdezte huncut mosollyal.
- Szerintem tudod te azt. Érezni szeretnélek, szeretni, ölelni… - befejeztem volna, de nem volt időm. Alec hirtelen szenvedélyesen megcsókolt. – Tudtam, hogy tudod – súgtam lihegve, bár nem volt szükségem a levegőre mégis megszoktam már, hogy lélegzem. Elmosolyodott.
- Akarod?
- Mindennél jobban! – Alec elkezdte kigombolni a felsőm válaszként…

Mikor vége lett boldogan simultam hozzá, fejem a mellkasára hajtottam. És végig jártattam a kezem az izmain.
- Köszönöm – nem válaszolt csak egy puszit adott a fejembúbjára. Így feküdtünk egy darabig. Sajnos megéreztem, hogy közeledik valaki, ezért Alec gyorsan felöltözött, én pedig beszaladtam a fürdőben és gyorsan megengedtem a melegvizet. Boldogan álltam alá és hagytam, hogy eláztassa a hajam. Nem bírtam magammal és jó ízűen felnevettem.
Kopogtattak az ajtón, Félix gondoltam.
- Tessék! – mondta Alec. Majd halk beszélgetésbe kezdtek, hallottam Félix nevetését. De egy szót se értettem. Alec és Félix pedig elrejtették a gondolataikat előlem. Ó, hogy ezt miért tanulták meg. Mikor kiléptem már elment.
- Mit akart?
- Csak kíváncsi volt!
- De honnan? – néztem rá bambán.
- Hát egy kicsit hangos voltál!
- Úr isten! Most már mindenki tudja? - estem kétségbe egy pillanat alatt.
- Nem, nem hiszem. Félix a szomszéd szobában tartózkodott. Keresett valamit Demetrinél.
Örültem, hogy nem vagyok ember, mert most biztos vörös lennék, mint egy pipacs.
- Ne aggódj! Nem mondtam neki semmi érdekesett. Ő meg úgy se mondja el senkinek, csak Demetrinek legfeljebb – vonta meg a vállát!
- Semmi érdekeset? Akkor min nevetett? És csak Demetrinek? Az nem elég? – a csak-ot direkt megnyomtam.
- Nyugalom, már úgy sem tehetsz semmit. Ne idegeskedj ezen.
- Mit mondtál neki? Hmm? – és dobbantottam a lábammal türelmetlenségemben.
Felsóhajtott: - Csak annyit, hogy te másztál rám.
- Hogy én?
- Miért ki kezdeményezett?
Hát megfogott, köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, csak fortyogtam tehetetlenségemben.
- Szexi vagy mérgesen, tudtad? – közelebb lépett és megcsókolt.
- Nincs még egy menet! – mondtam, mire mosolyra húzódott a szája, én pedig el löktem magamtól. De nem húzódott arrébb. – Eddig miért nem? Miért nem tetted meg az első lépéseket? Hiszen te is akartál, éreztem – hátra simította a vizes hajam, amit még nem szárítottam meg.
- Mert nem tudtam, hogy reagálnál. Nem tudtam, hogy akarod- e. Nem adtad jelét vagy én voltam vak. Nem tudom, de ez már lényegtelen.
Elismertem tényleg nem mutattam mennyire akarom, próbáltam nem is gondolni rá.

Aznap éjjel Cullenékről álmodtam. Edwardról és egy emberlányról. Táncoltak és nevettek. Arra riadtam fel, hogy a lány leveti magát egy szikláról. Rémálom, a képzeletem szórakozik velem.
- Jól vagy? – kérdezte Alec, amikor hirtelen felültem mellette az ágyban.
- Csak egy rémálom – mormoltam. Kimentem a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam.