1. fejezet

Sziasztok!
Itt az első fejezet. Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Írjatok légyszi! :)
Puszi! :)
(Eric szemszöge)

Korán ébredtem még csak egy valaki járkált nesztelenül ebben a nagy házban. Valaki, aki sosem aludt vagy evett.
Lementem a konyhába csináltam magamnak egy kávét. Mióta nem élünk hétköznapi életet csak egy szolgálónk maradt meg, de ő még alszik. Hiszen még csak hajnali 5 óra van. 1772. tavasz közepe Londonban. Elkezdődnek a bálok, a megnyitók.
- Nem tudsz aludni? – lépett be Tom a konyhába. – Ezen a gondon a kávé nem segít.
- Nem, nem tudok! Hol voltál az éjszaka? Csak mert nem hallottalak.
- Vadásztam. – jelentette ki egyszerűen, majd magának is töltött egy kávét. Chriss és Lucy nem bírják az emberi ételt, de Tom kávéfüggő lett Amerika felfedezése óta, mint elmondta.
Ó, azt elfelejtettem mondani, hogy Tom, aki a lányom lányának, vagyis az unokám férje. Szóval Tom sosem fog meghalni, ahogy nem is öregszik, már az 1300-as évek óta. Ahogy az unokám Krissi sem és a dédunokáim sem.
Bár én tűnök a legöregebbnek, de ez nem igaz. Én is már a hetvenes éveimet taposom, nem lehet már sok hátra. De Tom biztos benne, hogy még jó erőben vagyok, én néha kételkedem.
Nem szeretem rájuk ezt a szót használni, de mégis el kell fogadnom, hogy 4 vámpírral élek egy fedél alatt, akik ugyan állattok vérét fogyasztják, de mégis csak azok, amik.
- Sétálok egyet! – mondtam és felhörpintettem a kávém.
- Vigyél esernyőt is! – mosolygott rám. Az elsők között volt a családom, akik esernyőt birtokolhattak. Nagyon kevesen, csakis kizárólag a gazdag családok engedhették meg maguknak.
Kibotorkáltam a macskaköves útra. Mélyet szippantottam a friss levegőből, még csak kevesen voltak idekint. Az ég borús volt, mint az év nagy részében, de mégis volt valami gyönyörű ebben a városban.
A Cloud család jött velem szembe. Levettem a kalapom üdvözlésképpen.
- Jó reggelt hölgyeim, fiatalúr!
- Jó reggelt! – köszöntöttek illően.
- Folyik a készülődés az estre? – kezdtem bele az ilyenkor illő beszélgetésbe.
- Igen, uram. A ma esti bál utolsó simításait végezzük. Ugye eljönnek a családjával?
- Nem hagyhatjuk ki! Ott leszünk! Mégis csak egy eljegyzési bál. Örülök, hogy láttam önöket. – elköszöntek, majd tovább siettek.
A Cloud család a környék leggazdagabbjai közé tartozott. Szintén Eric névre hallgatott a családfő, aki a bíróságon dolgozott. A felesége egy törékeny nő, mindig betegnek tűnik, de igazából gyönyörű. Három lányuk és egy fiuk van.
A lányok társaságát Chriss mindig nagyon élvezi, csapodár egy kölyök. 20 éves sincs, de csak úgy gyűjti a trófeákat. Úgy van vele, hogy úgysem házasodhat meg, hát miért ne élvezze a napjait. Pedig az apja rá a legjobb példa, hogy lehet élet az élet így is.
A fiuk pedig, Adam Cloud, Lucy társaságát keresi minden bálon. Megértem, hiszen gyönyörű lány. De nem ő az egyetlen, a város legbefolyásosabb emberének a fia is harcol a kegyeiért.
Visszasétáltam a házhoz.
Amint beléptem hangos veszekedés csapta meg a fülem. Chriss és Tom megint veszekednek.
- Én nem választhattam úgy, mint te! – vágta az apja fejéhez sokadszorra.
- Csak ne tégy úgy, mintha bánnád, hogy élsz. Nem kell a színjáték.
- Azt teszek, amit akarok! – makacskodott.
- És még is mit akarsz?
- Hát nem megbújva élni örökké, félve attól, hogy lebukunk. Így nem élet az élet. Te mondtad, hogy éljek.
- Megegyeztünk, hogy letelepedünk, mert így könnyebb nektek. De ha állandóan felhívod magadra a figyelmet, nem maradhatunk. Hogy veszíthetted el a fejed?
- Nem nagydolog! – a fal mögött álltam, és csendben figyeltem, bár tudták, hogy itt vagyok, de nem zavarta őket.
- Nem nagydolog? – nevetett fel keserűen Tom. – Mondd ezt a lány családjának. Bocsánat, de elvesztettem a fejem kéjelgés közben és teljesen véletlen eltörtem a gerincét. – gúnyolódott Tom. – Figyelmeztettelek!
- Na, én leléptem. – indult el kifelé Chriss.
- Nem mész te sehová!
- Csak nem megtiltod? – ment tovább. – Hát nem érdekel.
- Azt teszed, amit mondok, megértetted? – pillanatok alatt előtte termet. – Vagy itt maradsz szép szóval, vagy olyat teszek, amit megbánok, de nem mész sehová.
- Utállak! – kiáltotta a képébe Chriss, majd felviharzott a szobájába.

Tom hangos sóhajjal roskadt a székre.
- Nyugodtan bejöhetsz! – szólt ki hozzám. Beléptem és leültem mellé.
- Lucy és Krissi?
- Elmentek a ma esti ruhákért.
- Mi történt?
- Chriss túl messzire ment, elfelejtette, hogy erősebb, mint egy ember. – felállt és a lépcsőhöz sétált. – Csukd vissza az ablakot, amíg szépen mondom! – kiáltott fel. Mérges szitkozódás és becsapódott az ablak.
- Mi lett a lánnyal?
- Meghalt. – mondta szomorúan.
- És mi lesz most?
- Most? Az éjjel kicsempészem az erdőbe és balesetnek álcázom, mintha lezuhant volna valahonnan.
- Akkor egy hulla van a házamban? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Ő… igen. De még a bál előtt el fogom tűntetni, amint sötét lesz.
- Azt mondtad nem lesz halott, amikor fedelet adtam neked. – mondtam csöndesen.
- Tudom! – rázta a fejét. – Erre nem számítottam… Azt hittem megértette a szavaimat.
- Csak véletlen volt, igaz?
- Persze, csak véletlen.
- Majd megpróbálok vele én is beszélni, de szerintem ezentúl jobban fog vigyázni.
- Nem tudom, hogy legyen-e ezentúl.
- Fel akarod adni? Újra vándorolni akarsz, mint az eddigi életedben?
- Nem, de talán nekünk az van elrendelve. Ha egy vámpír megpróbál normális életet élni, annak mindig ugyanaz a vége, halál és még több halál. És ha lebukik… - itt abbahagyta.
- Ha lebuktok mi lesz?
- Ha az emberek nem ölnek meg, akkor majd a Volturi. És nem csak minket, hanem az egész környéket. Mindenkit, aki tudja, akár az egész várost eltűntetik.
- Hogy tehetnek ilyet? Mi joguk van hozzá?
- Csak a vámpírokat, és az embereket védik. Nem gonoszak, csak drasztikusak.
- Nem fogtok lebukni! – mondtam, majd felsétáltam Chrisshez.