3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss! :)
Remélem tetszeni fog!
Puszi! Jó olvasást!

3. fejezet

(Demetri szemszöge)

- Olyan furcsa érzésem van! – motyogtam magamnak, de Heidi meghallotta.
- Miért? – kérdezte tánc közben.
- Mintha valakinek a teremben gyorsabban verne a szíve a kelleténél. Nem hallod?
- Csak túl sokan vannak, ez zavar meg. – nyugtatott meg Heidi. – Nézd! – súgta a fülemben. – Alec talált valakit. – és valóban, tőlünk nem messze táncolt egy lánnyal. Közben beszéltek valamit, de olyan halkan, hogy rajtuk kívül senki sem hallhatta.
- Szép lány, és biztosan vámpír.
- Lehet, hogy Bennetthez tartozik.
- Előfordulhat! Ha igen, akkor lesznek gondjaink, csak ne vegye őket észre.
- Késő! – suttogta Heidi és egy feléjük tartó alakra mutatott, kecsesen, mintha ez is a tánc része lenne.

Gyorsan elé vágtunk, idejében odaértünk, mert nem használta a vámpír gyorsaságát.
- No lám! Régi ismerős! – mondtam, amint belém ütközött.
- Nem illik köszönni? – termett ott Félix is.
- Demetri, Félix! – biccentett. - És?
- Heidi! – mosolygott vissza a lány. Tom kezet csókolt neki.
- Engedjetek a lányomhoz, kérlek. – nyögte ki a kérlek szót a végén.
- Nem tehetem Tom! Túl sok az ember, ahhoz, hogy harcoljunk. Intsd le a fiút a zöld maszkban! Mielőtt én látom el a baját. Ne feledd, nekünk nem jelent különösebb gondot egy fél város legyilkolása a titkunk érdekében. – mondtam mosolyogva. Tom nemet intett a fejével, mire a srác a hátam mögül eltűnt.
- Mosolyogj szépen madárkánk! – mondta Félix. – Túl sokan figyelnek ránk! Csak kedvesen cseverészünk, igaz?
- Miért vagytok itt? Mit akartok tőlem?
- Nos, egyrészt legutóbb nagyon csúnyán ott hagytál minket. – közbe akart szólni, de leállítottam. - Persze, nincs harag. Csupán ellenőrzés! Fülünkbe jutott, hogy emberi életet élsz, csak tanulmányozzuk és jegyzetelünk. Érted mire gondolok?
- Senki se tudja mi vagyok.
- És mi ez a lányom dolog?
- Lányomként tekintek rá, ahogy a fiúra is. – szemrebbenés nélkül hazudott nekünk.
- Úgy tekintesz rá, mint a lányodra? Tényleg? Hülyének nézel, mondd? – megszorítottam a kezét, feltűnés nélkül. Összeszorított fogakkal, a fájdalomtól sziszegve állt előttem.
- Oké, tényleg a lányom. Az én vérem. – elengedtem, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a távolba meredt, el mellettem. Megfordultam, Alec épp most csókolta meg a lányt.

Tom szeme összeszűkült, majd mit sem törődve velem odarohant.
- Hagyd őt békén Alec! – morogta.
- Örvendek Tom! – a fiú szája magabiztos mosolyra húzódott, de csak jóval később nézett Tomra. Nem akarta elengedni a lányt a szemével.
- Gyere Lucy! – fogta meg a lány kezét, majd Alechez fordult. - Ne menj többé a közelébe, vagy megbánod.
- Fenyegetőzöl? Na, ne nevetess Tom! – még mindig farkasszemet néztek, mi ott álltunk Alec oldalán.
- Menjünk ki és ott beszéljük meg, úgy nem keltünk feltűnést. – javasoltam.
- Rendben! – biccentett Tom. – Lucy te itt maradsz! – a lány nem mondott semmit, de láttam a szemében a „Te azt csak szeretnéd” szikrát. Alec még egyszer rámosolygott, majd kisuhant az oldalsó üvegajtón.

(Lucy szemszöge)

Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szemmel találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan, óvatosan táncolni kezdtünk.
- Te olyan vagy, mint én! – suttogtam táncközben.
- Meglehet! – válaszolt mosolyogva.
- Itt élsz Londonban?
- Nem.
- Akkor hát hol?
- Titok!
- Hogy hívnak?
- Titok!
- Nem vagy valami bőbeszédű. – nem tudtam levenni a szemem az arcáról, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy letépjem a maszkot. A kezem elindult, de elkapta, még mielőtt célt érhetett volna.
- Ez egy álarcos bál! – mondta miközben belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra lecsuktam a szemem, mert borzasztóan jól eset, amit csinált.
- Miért játszadozol velem? – kérdeztem sóhajtva.
- Mert élvezem. – mosolygott gyönyörűen.
- Honnan ismersz?
- Nem ismerlek. – húzott magához még közelebb. Nem érdekelt semmi, a bál se, a tánc se, csak egyedül ő. Ha nem mozgatna, csak megkövülten állnék előtte.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- 17.
- Mégis mióta?
- Kb. 100 éve. – végig simított az arcomon, mire megremegtem.
- Narancs és menta. – suttogtam. Elnevette magát.
- Te pedig orgona, csipetnyi barackvirággal. – elmosolyodtam.
- Holnapra el fogsz tűnni, igaz? – kérdeztem utána szomorúan.
- De csak a ma számít, nem igaz? – most már ő sem mosolygott. Lassan közelített az arca felém, éreztem mézédes, hűvös leheletét, majd rátapasztotta az ajkait az enyémekre. Elindult a kezem felfelé, óvatosan levettem a maszkot róla, várva rá, hogy megállít, de most nem tette. Válaszként ő is levette rólam. Pár percig csak egymást néztünk. De apa közbeszólt. Először fel se fogtam mi történik.

(Alec szemszöge)

Kiléptem a szabadba. Lucy álarca még mindig a kezemben volt.
- Miért jöttetek, hogy elvegyétek tőlem őt is? – szegezte Tom nekem a kérdést. – Aro őt is akarja?
- Aro nem is tud róla. Nem tudja, hogy létezik!
- Akkor miért? – nem tudtam válaszolni csak meredtem magam elé.
- Figyelj Tom! – vette át a szót Demetri. – Nem akarunk csetepatét. Oké? Csak ellenőriztünk, mint mondtam. Most pedig elmegyünk.
- De azonnal!
- Rendben! – bólintott Demetri.
- Csak ezt hagy adjam neki vissza! – emeltem fel az álarcot.
- Én is odaadhatom neki! – mondta Tom ellenségesen.
- De az övé nálam van! – lépett ki Lucy. Elkezdet felém szaladni, de Tom elkapta. – Engedj el! – kapálódzott, majd felém nyúlt, de én hátrábbléptem. Letettem a földre az álarcot, és elhátráltam onnan. Még pár percig a csalódott, de gyönyörű arcot néztem, majd megfordultam és elfutottam Félixékkel a nyomomban.