4. fejezet

Sziasztok!

Itt az fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Puszi! Jó olvasást! :)

(Alec szemszöge)

Csak rohantam, nem néztem hová. Már régen kiértem a városból. A többiek eddig csendben követtek, de most Dem utánam kiáltott.
- Állj már meg, te átkozott! – üvöltötte sokadszorra. Lefékeztem, ő is megállt, de a többiek elrohantak mellettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Alec, muszáj beszélnünk… Az a lány…
- Nincs vele semmi! – mondtam komoran, de a földet bámultam.
- Tényleg gyönyörű volt! És biztosan nagyon kedves is.
- Igen, és pont ezért van igaza Tomnak. – néztem fel Demetrire. Aki csak meglepetten pislogott. Amitől átsuhant egy gyenge mosoly az arcomon. – Engem Aro sosem engedne el, ezt mind tudjuk. Ő pedig nem jöhet a Volturihoz. Azt nem szabad engednem. És most légy szíves ejtsük a témát.
- Rendben! – bólintott. – Akkor menjük Félixék után. – de valami neszezés jött a fák közül. Mindketten leguggoltunk harcra készen…

(Lucy szemszöge)

Apa még mindig a kezében tartott és nem akart elengedni. Félt, hogy utána rohanok. De nem tettem volna, hiszen itt hagyott, pedig többen voltak. Magával vihetett volna. Még mindig folyt a könnyem.
Chriss sétált ki, felvetette a földön lévő maszkot. Nézte egy darabig, majd mellém sétált és odaadta.
- Haza akarok menni! – mondtam és kitéptem magam apa kezei közül.
- Rendben! Szólok anyátoknak. – mondta, majd elindult befelé.
Én pedig végig sétáltam az utcán. Chrissel a nyomomban.
- Ugye tudod ki volt ez? – kérdezte. Hátrafordult és felhúztam a szemöldököm.
- Egy vámpír! Apu ismeri.
- Nagyon jól ismeri! – emelte a fel a hangját Chriss. – Bele se gondoltál, hogy a fekete köpeny, az, hogy azt hiszik nekik mindent lehet, kikre jellemző, igaz?
- Ne üvöltözz velem az utcán! – kiáltottam rá.
- Semmit se tudsz! Buta vagy!
- Buta vagy te! – kontráztam mérgesen, majd felpofoztam. Meglepődött, de nem ütött vissza, pedig vártam.
- Bocsáss meg! – suttogta. Megöleltem.
- Te bocsáss meg nekem. Nem kellett volna megütnöm.
- Az térített észhez! – mondta mosolyogva.
- Te tudod ki volt? – kérdeztem. Pár pillanat múlva bólintott. – Ki?
- Egy volturis! – suttogta alig halhatóan.
- Az nem lehet! – ráztam meg a fejem és hátráltam. - Nem! – kiáltottam, majd elrohantam…

(Tom szemszöge)

Megkerestem Krissit. Nem volt nehéz, idegesen figyelte az ajtókat.
- Tom! – rohant felém. – Hol van Lucy? És Chriss?
- Jól vannak! Elindultak hazafelé. Gyere menjünk mi is!
- Úgy illik, hogy elköszönünk. – mondta azzal odasiklott Cloudékhoz.

- Sajnos mennünk kell! – értem oda én is.
- Ilyen korán? De hát miért?
- A lányom rosszul lett!
- Ó, remélem semmi komoly!
- További jó szórakozást! És gratulálunk! – pukedlizett Krissi. Összeszedtük Ericet, majd kisuhantunk.
Elindultunk haza. Beléptünk, de csend volt. Felrohantam a lépcsőn.
- Lucy! Chriss! – kiabáltam. Krissi hasonlóképp odalent. – Az a mocsok rohadék! Csak kerüljön a kezem közé! – kiviharzottam az utcára.
- Hová mész Tom? – szólt utánam Krissi.
- Csak maradj itthon! – az erdő felé kezdtem elrohanni.

(Demetri szemszöge)

Harci pózban guggoltunk, amikor kiáltásokat hallottunk.
- Lucy, állj már meg! – hangzott többször. Alec felengedett, de nem mozdult továbbra sem.
Az a lány, akivel táncolt jelent meg előttünk.
Öröm, félem, majd végül harang látszott a szemén.
- Miért jöttél? – nézett Alecre.
- Én nem értelek! – közben megjelent a kiabáló fiú is.
- Már tudom mi vagy. Szóval ki vele! Miért jött ide négy volturis?
- Menjünk Demetri! – intett nekem, majd megfordult.
- Ne merészelj itt hagyni válasz nélkül! – dobbantott mérgesen a lány.
- Miért ne? Ki vagy te, hogy meg mondd mit tegyek? – fordult vissza Alec mérgesen.
- És te? Te ki vagy? Hogy csak úgy játszadozol velem? Hmm? Aztán meg szó nélkül ott hagysz? Ki vagy te?
- Azt mondtad tudod!
- Tudom mi vagy. De azt nem, hogy ki. – mondta halkabban.
- Nem is fogod megtudni. Tőlem biztosan nem! – fordult meg újra Alec, hogy távozzon.
- Akkor majd megkérdezem Arot!
- Nem! Csak azt nem! Nem jöhetsz el Volterrába.
- Miért nem?
- Nem neked való hely! Nem és kész!
- Nem is ismerlek, mégis utállak. – lépett közelebb Lucy.
- Jól teszed! – most Alec lépett egyet előrébb.
- Nem akarlak többé látni. – újra a lány.
- Rajtam nem fog múlni. – újra Alec.
- Ne gyere többet! – megint Lucy.
- Nem fogok! – és egymás elé értek.
- Szemétláda!
- Hisztis liba! – megcsókolta Lucyt, aki nem ellenkezett. Halkan felkuncogtam mögöttük.
A fiú pedig leesett állal figyelt. Nem tudott megszólalni. Amin megint csak nevetnem kellett.
- Itt most vége! – suttogta Alec.
- Vége! – ismételte Lucy.
- Esküszöm, nem látsz többé! – még egy puszit nyomott a lány arcára, majd ellépett tőle.
Megfordult és elrohant.
- Hát… A viszontlátásra! – vigyorogtam rá Alec szerelmére. – Egyébként Demetrinek hívnak! – hajoltam meg.
- Gyere már te, fajankó! – hallottam meg Heidi kiáltását.
- Jövök már, jövök! Szerintem találkozzunk még, Alec barátunk bármit is ígért. – azzal megfordultam és az erdőbe vetettem magam.