6.fejezet

(Alec szemszöge, 2 hónappal később)

Aro hívatott, így megint a nagyterem felé vettem az irányt. Szokás szerint megint felragyogott a szeme, mikor beléptem. Ezzel egyidejűleg Caius pedig megforgatta a szemeit. Hát igen, nem vagyok a kedvence.
- Alec! Olyan jó újra látni.
- Mester! – hajoltam meg.
- Hallottam Didyme már beszélt veled a kinevezésről. Remélem örülsz neki.
- Nagyon megtisztelő! – egy mosoly volt a válasza.
- Nos, megint lenne egy feladatod Didyme, Demetri és te elmentek Brazíliába. Lenne ott két vámpír, akit szívesen látnék a csapatomban. Pontosabban még csak az egyik vámpír, a másikra drága barátom, Eleazar hívta fel a figyelmem. A fiú, vagyis a vámpír egy másik klán tagja, nem kell mondanom, hogyha nem akarják engedni mi dolgod, igaz?
- Igaz, mester. Idehozzuk mindkettőt. – meghajoltam és kimentem. Demetri és Didyme már várt rám.

- Akkor induljunk, fiúk. – mosolygott Didyme, majd a csatorna felé vezetett minket.
Kiérve a városból rohanni kezdtünk. Éles kanyarokat vettünk, befutottunk az erdőbe, hogy ne vegyenek észre.

Brazíliába érve Demetri egy sűrű erdőbe vezetett minket. Ha nem lennék vámpír, biztosan hanyatt homlok menekülnék kifelé. Emberi szemmel az orrunk hegyéig se látnák.
Nem kellett sokáig keresgélnünk, két fiú és egy lány jelent meg előttünk.
- Ki jár erre? – kérdezte az idősebbik srác.
- A Volturi! – válaszolta Didyme. – Alec, Demetri és én, Didyme Volturi.
- A Volturi? – lepődött meg a fiatalabbik, majd valami furcsa izgalom jelent meg a szemében, mintha már évek óta csak erre várna. A lány a fiatalabbik arcát fürkészte. Remélem azért a srácért jöttünk, mert akkor könnyű lesz.
- Mit akar itt a Volturi? – kérdezte az idősebbik.
- Elvinni magunkkal Robint, ha persze ő is szeretné. – a fiatal arca felragyogott, majd a lányra nézett és lesütötte a szemét. – Nos? Robin mit mondasz? Eljössz velünk Volterrába vagy itt maradsz ebben… ebben az erdőben? – Didyme undorodva nézett körül.
Robin a két társa arcát fürkészte. Igent szeretett volna mondani, de visszatartotta, hogy el kell hagynia a társait.
Demetri mozgolódni kezdet mellettem.
- Nem érünk rá egésznap. – morogta.
Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Didyme. Folyamatosan a srácot nézte, próbálta vele felvenni a szemkontaktus, de mindig kitért előle.
- Robin, csak rajtad múlik hogyan döntesz. – mondta a másik fiú.
- Találkozzunk még! – kontrázta a lány, bár érezni lehetett a hangján, hogy maga se hisz benne. – Mindig is erre vágytál, és most itt az alkalom ne szalaszd el miattunk.
- Veletek megyek! – mondta a fiú, majd átölelte mindkét társát.
- Rendben van! – mosolygott Didyme. – Akkor induljunk, van még egy kis dolgunk.

- Mégis mi? – kérdezte pár perc múlva, mikor már nem láthatta a régi barátait.
- Elrabolni a kormányzó lányát. – mondta Didyme, majd futásnak eredt. Robin lefagyott. Megállt és nem mozdult.
- Elrabolni? – motyogta maga előtt.
- Ő is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy válasszon. Didyme csak nem jó szót használt. – mondtam.
- Alec, Robin gyertek! – fordult vissza Didyme. Mindketten futásnak eredtünk.

(Lucy szemszöge)

A Cloud ház nappaliában ültem, teát szürcsölve. Anya és Adam anyukája kedvesen társalogtak. Én csak a teámra figyeltem, hogy minél hamarabb és undor nélkül leöntsem a torkomon. Éreztem magamon Adam fürkésző pillantását. Minden mozdulatomat leste.
- Ha nem bánják, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – tettem le a csészémet.
Kisétáltam, majd léptek halk zaja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, azt hiszi nem hallom. Amíg kiértem az udvarra csöndesen követett. Párpercig még várt, lehajoltam az udvaron lévő tóhoz. Felém lépett és visszatükröződött a vízben. Percekig csak ott állt felettem. Bele kellene néznem a gondolataiba, de az illetlenség lenne. Adok még neki egy kis időt.
- Lucy! – felálltam és szembefordultam vele.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Szereted azt a fiút, igaz?
- Milyen fiút? – kérdeztem értetlenül.
- Akivel a bálon táncoltál. Akit előtte se láttam soha, és azóta se. Szereted?
- Ó! Az a fiú. – Szeretem! Gondoltam magamban, de nem mondhattam ki. Megbántanám. – Már elment és nem jön vissza. Így hát lényegtelen mit érzek.
- De ez nem válasz a kérdésemre. - makacskodott.
- Pedig meg kell elégedned ennyivel. Most ha megbocsájtasz... – indultam volna el, de elkapta a kezem. Ijedten húztam ki a kezéből, nem volt rajtam kesztyű.
- Mi? – értetlenkedet. – Jéghideg a kezed, ha nem hidegebb.
- Hideg van. – válaszoltam zavartan. Az arcomat fürkészte, lesütöttem a szemem.
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte óvatosan. Óh, ha azt tudnád.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan.
- Lucy?
- Lehet nekem is magánéletem vagy tévedek? Szállj le rólam! Örökre! – vágtam rá gúnyosan, mérgesen. Ijedten kaptam a kezem a szám elé. – Sajnálom, nem akartalak… - nem hagyta befejezni. Ott hagyott a tó mellett. A szemében mérhetetlen nagy bánattal. – Adam! – nyúltam utána, de hátra se nézett. Besétált, én pedig sírva zuhantam a földre.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, felálltam, letöröltem a könnyeim és visszamentem.
- Azt hittük már nem is jössz vissza. – mondta Mrs. Cloud.
- Csak ki kellett szellőztetnem a fejem. – Adamre néztem, próbáltam mosolyogni, de elfordult. Lefagyott a mosoly az arcomról. A két nőnek is feltűnt az előbbi, de nem szóltak egy szót se.
Negyed óra múlva aztán anya elköszönt és hazamentünk.

- Mi történt? – kérdezte útközben.
- Megfogta a kezem és észrevettem, hogy hideg.
- Mit mondtál neki?
- Megsértettem, nem fog kérdezősködni. Haragszik rám. – anya átölelt majd beléptünk az ajtón.

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Viktoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.