11. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet! :) Remélem tetszik! :) Küldöm mindenkinek, aki írt nekem kommentárt az előzőhöz :)
Puszi! :)
Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Bevezetett az apja irodájába. Gondosan bezárta az ajtót. Majd mohón, kíváncsian nézett rám. Mélyet sóhajtottam.
- Sajnálom! – suttogtam. A szemem könnybe lábadt az arckifejezése láttán. Ilyen szomorú, csalódott tekintettel talán még nem is találkoztam.
- Szóval így döntöttél. – sóhajtott.
- Nem tehetem! Sajnálom! Én…
- Menj el! – mondta tettetett nyugodtsággal.
- Adam! – léptem közelebb.
- Kérlek! Menj el! Majd… majd beszélünk később.
- Most kell beszélnünk… Túl… Túl sok mindent tudsz rólam, nem hagyhatlak itt… bizonytalanul.
- Ha a titkod miatt aggódsz nem mondom el senkinek. Most pedig menj! – nem nézett a szemembe, amit megértek. Most gyűlölt és ez jobban fájt, mint bármi, amit tehetett volna velem. De mégsem annyira, mint Alec távolléte.

Elindultam kifelé, a kezem már az ajtó kilincsen volt.
- Miatta van, igaz? – szólt hátra undorral a hangjában. – A srác miatt, aki idejött megszerzett téged magának, majd itt hagyott. Csak úgy… Elment! Nem fog visszajönni, mégis jobban szereted, mint engem.
- Nem akart itt hagyni… - mondtam erőtlenül. Keserűen felnevetett.
- Csak hiszed!
- Muszáj volt neki! – kiáltottam mérgesen.
- Mindig lehet választani.
- Majd beszélünk, ha lenyugodtál. – suttogtam és becsaptam magam után az ajtót. Hallottam a pergő vakolatot, de nem érdekelt.
Körbenéztem a folyosón, nem volt itt senki. Kiugrottam az ablakon, majd körbetapogatóztam az elmémmel, az udvar is csendes volt. Végig futottam az utcán, szinte üres volt. Mindenki a bíró által adott partin van. Anyáék is. Nekem is oda kellene mennem, de most nincs kedvem bájologni. Majdcsak kimagyarázzák, nem féltem őket.

Besurrantam a lakásba. Üres volt. Vagyis azt hittem… De a szobámból matatás hangja hallatszott. Ki lehet az? Betörő?
Halkan felsettenkedtem a lépcsőn. Hirtelen mozdulattal kivágtam az ajtót. Egy fekete férfi állt a szobámba. Az íróasztal felett valami volt a kezében. Mellérohantam és kicsavartam a kezét, majd a földre küldtem.
- Áúú! Hé! Engedj el! – kiáltotta egy ismerős hang.
- Demetri? – úgy meglepődtem, hogy elfelejtettem leszállni róla.
- Igen, én vagyok. De lennél szíves… Köszönöm! – felkecmergett a földről és végigmért. – Nem hittem, hogy ilyen erős vagy. Nemcsak csinos, de erős, és ügyes is. Nem sokaknak sikerült észrevétlenül a hátam mögé settenkedni. Talán Alecen kívül senkinek se.
- Alec… - suttogtam. Szinte csak formálták az ajkaim a nevét. Nem jött ki hang, mégis észrevette és zavarba jött.
- Mondtam én Didymenek, hogy nem jó ötlet ez. – rázta a fejét.
- Mi? Mi a nem jó ötlet? Didyme? És miért vagy itt tulajdonképpen? Ha apa, vagyis… ízé… Tom meglát, akkor megöl téged. El kell menned!
- Nyugi! Nyugi! Keményebb fából faragtak engem annál, hogy Tom elbánjon velem.
- Miért vagy itt? – kérdeztem türelmetlenül.
- Ez még meg van? – emelte fel Alec álarcát. – Nem tudsz tőle megszabadulni. – nevetett.
- Nos? – húztam fel a szemöldököm.
- Szóval… Didyme Alec egyik legjobb barátja. A Volturi egyik vezetője, akinek nem tetszik Alec rossz kedve. Ezért elküldött engem egy levéllel. Olvastad el! – nyomta a kezembe. – Meg kell várnom a válaszod. – azzal leheveredett az ágyamra és a szobámat nézegette.
Sietve kinyitottam a levelet és olvasni kezdtem:

Kedves Lucy!

Nem ismerjük egymást, de bátorkodtam írni
neked. Alecről van szó. Tudom minden okod meg
van rá, hogy haragudj. De muszáj meghallgatnod,
még ha csak levélben is. Alecnek borzasztóan
hiányzol, nem emlegeti, de tudom, mert
ismerem. Jobban, mint a saját testvére... Lesz itt
Volterrában egy utca bál. Szeretnélek rá titokban
meghívni. Alec erről nem tud. Csak akkor mondom
el neki, ha igennel válaszolsz. A többit Demetri tudja.
Küldd el vele a válaszod.
Remélem egyszer majd személyesen is találkozhatunk.

Üdv: Didyme Volturi

Összehajtottam a levelet és leültem. Ilyen lehetőség nem lesz több. Igent kell mondanom! De… De mi van, ha ő nem is akar látni. Hiszen nem ő írta a levelet. De Didyme azt írja, hogy hiányzom neki. Biztosan ismeri annyira, hogy tudja?
- Demetri! – suttogtam megtörten.
- Hmm? – ült fel mellettem. – Baj van? Nem örülsz neki?
- El nem tudom mondani mennyire örülök.
- Hát akkor?
- Tényleg hiányzom neki?
- Nos… nem. Nem csak hiányzol neki. Mióta megismert azóta fél vámpír lett. Sokszor nem tud odafigyelni arra, amit mondanak neki. És azóta nem láttam nevetni sem… Pedig előtte szeretett nevetni. Főleg rajtam és a szerencsétlenkedéseimen.
A kezembe temettem az arcom. Miért olyan nehéz ez? Most, ha igent mondok, láthatnám és egy kicsit boldogabb lennék. De aztán újra el kéne hagynom.
Egy kéz simított végig óvatosan a hátamon. Óvatosan, készülve rá, hogy elrántsa, ha sértésnek venném. Ránéztem Demetrire, aki nem tudta mit tegyen. Megeredtek a könnyem és átöleltem. Meglepődött, de visszaölelt. Ott sírtam Alec legjobb barátjának a vállán. Tudom, hogy benne bízhatok.
- Tudod, Lucy, - kezdte halkan – Didyme képes boldoggá tenni bárkit. Ez a képessége mellette mindenki boldog. Így tudtuk ezt eddig. De Alec kedvén csak kicsit tud javítani.
Elengedtem Demetrit és a szemébe néztem.
- Sajnálom, hogy zavarba hoztalak. – szipogtam.
- Csak megleptél. – mosolygott. – Sokat sírsz mostanában igaz? – bólintottam. – Nos mi a válaszod?