12. fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam a frisszt. :D Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket és köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket. Jó szórakozást hozzá.
Puszi! :)

(Didyme szemszöge)

Lejöttem az emeletről, halkan kiosontam az udvarra, le akartam rázni Alecet. Persze, tudom ez nem szép tőlem, hiszen csak a feladatát végzi, de kezd idegesítő lenni. Főleg az örökös búskomorsága. Most pedig amúgy is Demetrit várom a válasszal, szóval csak óvatosan, halkan leültem az egyik padra és vártam.
Megmondtam Demnek, hogy még ma este vissza kell érnie.
Az én drága Alecem szerelmes. Olyan jó lenne boldognak látni, felhőtlenül boldognak. Azzal a lánnyal. Vajon az apjára ütött? Igazából azt sem értem, hogy nem tudtunk róla, arról hogy két gyermeke van. Hogy tudta annyi éven át eltitkolni? Hiszen biztosan a vámpírrá válása előttről vannak a gyermekek. Vagy esetleg mégsem? Lehetséges lenne? Á, biztosan nem.
El is hessegettem a gondolatot.
Alec olyan, mintha a fiam lenne, remélem boldog lesz.

Halk neszezést hallottam a hátam mögött. Majd leült mellém a padra és csöpögött. Csöpögött?
- Demetri? – kérdeztem meglepetten, majd végig mértem. Csurom víz volt
- Nem volt időm se megszáradni, se ruhát váltani. Át úsztam a csatornát, rövidebb volt, mint hajóval jönni.
- Értem! Köszönöm! – mosolyogtam rá.
- Semmiség. –legyintett.
- Hogy van a lány?
- Ő is hasonlóan néz ki, mint Alec.
- És mit mondott? – Demetri csak kárörvendően mosolyogott. – Na, gyerünk mond már! – de csak nem mondta, hanem megrázta a fejét.
- Kérd szépen!
- Kérlek szépen, légy szíves mondd el mit mondott. – meresztgettem kiskutya szemeket.
- Igen, eljön. – mondta Demetri mosolyogva. Felsikkantottam és a nyakába ugrottam, minek következtében hangos robajjal hátraestünk a padon.

- Hát ti? – kérdezte egy ismerős hang. Alec volt az. – Mit csináltok?
- Semmit. – mondtam és leszálltam Demetriről.
- Mindenhol téged kerestelek. Hol voltál? – tett szemrehányást.
- Kedves uram, csak szívtam egy kis friss levegőt. Rosszabb vagy, mint egy börtönőr. – mondtam sértetten, majd hátat fordítva neki leültem a padra.
- És veled meg mi történt? – kérdezte gondolom Demetrit.
- Elkezdtem fürdeni és csak a zuhany alatt vettem észre, hogy nem vetkőztem le. – mondta nyugodtan, mintha ez mindennapos lenne, majd elsétált. Alec meglepetten pislogott. Én pedig alig bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Hát jó, ha nem akarja elmondani, akkor… - nem fejezte be, csak leült mellém.
- Sétálunk? Drága börtönőröm. – felállt, majd elindult a rét felé. Hajaj, mit fogok még kapni. Főleg, ha megtudja az igazat.

(Lucy szemszöge)

Hajnalban értek haza. Nem keltem fel az ágyról, nem akartam velük találkozni. Anya bejött és végig simított a hajamon. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd elment.
Holnap az lesz az első dolgom, hogy négyszemközt beszélek Victoriával és ráveszem, hogy segítsen. Valakire szükségem lesz, aki falaz.
Először Chrissre gondoltam, de ő nem bírja, ha egyedül megyek el, főleg ilyen messzi útra. És ha még azt is megtudná, hogy önként és dalolva megyek el a Volturihoz. És miért? Hogy egy estére újra lássam a szerelmem. Teljesen kiborulna.

Vajon Aro el fog egyáltalán engedni? Vagy csatlakoznom kell?
Három nap múlva megtudom. Nem olyan hosszú idő. Három nap múlva találkozom Demetrivel a szomszédos erdőben és elvezet Volterrába, Alechez.
Újra láthatom! Annyira boldog vagyok.

De a boldogságom nem tartott sokáig. Kopogtak, majd meghallottam Chriss hangját.
- Lucy! Hozzád jöttek! – kiabált fel.
Adam volt az, éreztem az illatát.
Lementem az emeletről, majd elmentünk együtt sétálni az erdőbe, hogy egyedül legyünk. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak, amikor megálltam akkor szólalt meg.
- Sajnálom a múltkorit. – suttogta.
- Megértem és nem haragszom. Jobban vagy már?
- Nem, nem igazán. Figyelj Lucy, attól megpróbálhatnák, talán… talán később belém szeretnél. Előfordult már a történelemben. Nagyon sok érdekházasság van, és van ahol később szerelem lesz. Kérlek, én szeretlek és szeretnélek az örökké valóságig. Senki más nem létezik számomra, csak te.
- Adam!
- Kérlek mondj igent. Nem bánod meg.
- Adam. Nem tehetem. Meg kell értened. Én nem illek hozzád. És te sem hozzám. Valahol van egy lány, egy ember, nem pedig vámpír, akit szerethetsz és viszont fog szeretni.
- Én csak téged szeretlek.
- Most, de az emberek változnak. Én nem fogok… - suttogtam. Végig simítottam az arcán. – Én örökké ilyen maradok, nem csak külsőre, hanem itt is… - tettem a kezét a szívemre. – Őt fogom szeretni. Senki mást. Sajnálom!
- Miért kínzod magad? Hiszen tudod, hogy mellettem mindened meglenne.
- Egy dolgot kivéve, sosem foglak szeretni, a szerelem mindig egyoldalú lenne.
- Nem is fogod többször látni.
- Három nap múlva találkozzunk, Volterrában. Még csak neked mondtam és másnak nem is kellene tudnia.
- A szüleid megengedték? – megráztam a fejem. – Ha megtudják, nem fognak elengedni.
- Ha elmondod nekik soha többé nem szólok hozzád. Bíztam benned és te azzal fenyegetsz, hogy elárulsz.
- A te érdekedben.
- Azt hagy döntsem el én. Választhatsz vagy nem mondod el nekik, és barátok maradunk. Vagy elmondod és örökre elveszítesz. Ha az utóbbit választod nem látsz többé, se te, se a családom. – megfordultam és ott akartam hagyni.
- Mert mit akarsz tenni akkor? – szólt utánam.
- Mindenképpen elmegyek Volterrába, az utóbbinál vissza sem jövök. – szapora léptekkel visszaindultam Londonba.