14. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit jobban vagyok így megírtam. :) Mivel nem vagyok túlzottan romantikus hangulatban, így elég bénácska lett az eleje. És le is rövidítettem kicsit, hosszabbra terveztem és csak a kövi fejibe lett volna a vége. De mikor elkezdtem írni, változtattam.
Remélem tetszeni fog, vége lehet, hogy kicsit durva. De szerintem eléggé Janes.
Várom a kritikákat. Hamarosan az én szavaim is odakerülnek az általatok feltett fejezetekhez. (Hú, ez elég béna mondat lett :P)
Szóval jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

- Drága uram, maga mindig ilyen morcos? – kérdeztem, amikor mögé lopóztam.
- Lucy? – suttogta meglepetten. Megfordult, és a szemembe nézett. De nem szólt többet.
- Nem örülsz nekem? – kérdeztem ijedten.
- Nem… vagyis ízé… igen… Persze, hogy örülök, csak meglepett. – Heidi halkan felkuncogott mögötte. Félix pedig pukkadozott a nevetéstől.
- Alec zavarba jött. – mosolygott kárörvendően Dem. – Jaj, Alec drágám ne légy zavar. Édes kisszívem. A papa pici fia, nagyfiú lett. – eljátszotta, hogy könnyezni kezd. Alec pedig szúrósan nézett rá és lökött rajta egyet. – Jól van befogtam. – nevetett Demetri.

Majd visszafordult hozzám.
- Jössz táncolni? – kérdezte. Bólintottam, megfogta a kezem és bevezetett a bálterem közepére. Lassan keringőzni kezdtünk.
- Mi mindig bálon találkozzunk. – sóhajtottam fel vidáman.
- Miért jöttél? Így nem tarthatom be az ígéretem.
- Nem szegted meg. Én voltam, aki idejött és nem te hozzám. Nem vagy bűnös.
- Szóval ezt sugdolózta állandóan Dem és Didyme.
- Igen. – nevettem. – Demetri eljött hozzám egy levéllel, amiben meghívtak ide. – elkomorodtam, mert eszembe jutottak azok a szörnyű napok a levél előttről.
- Mi a baj? – zökkentett ki Alec a gondolkodásomból.
- Semmi. – hazudtam és lehajtottam a fejem.
- Mi történt? – emelte fel gyengéden az állam. – Valami nem stimmel, érzem. Elmondod?
- Csak… Miután elmentél én olyan egyedül voltam… - suttogtam.
- Én is. – magához ölelt és belecsókolt a hajamba. Olyan jó volt átölelni, de nem tartott sokáig.
- De nem fogod nekem engedni, hogy itt maradjak. Igaz?
- Miért akarnál maradni?
- Miattad. – válaszolni akart, de Demetri odajött hozzánk. Bocsánat kérően nézett ránk.
- Bocsánat, de odanézz Alec. – mutatott el az ellenkező irányba. Az erdő közepéről egy nagy füstoszlop kúszott fel az égre.
- Vámpírtámadás ma este? – csodálkozott a szerelmem.
- Én odamegyek. – mondta Dem. – Félixet sehol se találom. Neked pedig szólni akartam, hogy tudd hol vagyok. Most megyek. – indult el, de Alec megragadta a karját.
- Nem tudhatod, hogy kié az a máglya és ki csinálta. Veled megyek.
- De…
- Semmi de. Lucy, - fordult hozzám. – Ott van Heidi, menj oda hozzá. Itt nem bánthatnak titeket. Sietünk vissza.
- Értem ne aggódj, meg tudom védeni magam és Heidit is. – érdeklődve nézett rám, de volt idő megmagyarázni. Besétáltak az egyik sötét sikátorba, majd sötét árnyként rohantak kifelé. Én pedig Heidihez sétáltam.

(Didyme szemszöge)

Visszamentem a szobámba miután beszéltem Aroval. Annyira… És… De annyira…
Mérgelődtem magamban. Beléptem a szobám ajtaján. Éppen csak becsuktam, már kopogtak is. Visszafordultam, hogy kinyissam, de már megtette helyettem Jane. Mosolyogva a szemembe nézett és engem ledöntött a lábamról a fájdalom.
Ott vergődtem előtte és ő mosolyogva néztem. De nem sikoltottam, eldöntöttem, hogy nem fogok. Velem ne szórakozzon.
Majd bejött még egy alak.
- Hagyd már! Még a végén sikítani kezd. – ismertem fel Renata hangját. – Elővett egy vastag kötelet és hátrakötötte a kezem.
- Mit csinálsz? – kérdeztem miközben próbáltam kiszabadulni.
- Játszunk kicsit. Haláli egy játék lesz. – mosolygott Jane gúnyosan.
Azzal Renata felkapott és kiugrott az ablakon. A számra tette a kezét. Nem tudtam hangot kiadni, landolni pedig olyan puhán landoltunk, hogy egy macska megirigyelné.
Nem vagyok ember mégis majdnem úgy éreztem mindjárt megfulladok.

Kifutottak velem az erdőbe és ledobtak a földre.
- Tudod, - kezdte Jane, mikor elvágta a kötelet, ami a kezemen volt. – a mai kis védőbeszéded már a Mesternek is sok volt. Az hogy Alecet a saját húga, és a megmentője ellen fordítod túl megy minden határon. Mind emellett pofátlan is vagy a Mesterrel. – megrázta a fejét és belém rúgott. Vagy két méter repültem, mire megállított egy fa. Odarohant és visszarúgott az eredeti helyre. Ahol Renata röptömbe elkapott a hajamnál fogva.
Ez mind fájt, de az jobban, hogy a saját bátyám küldte rám őket.
A nő ledobott a földre, hogy Jane tovább játszadozhasson. Lehajolt mellém és a fülembe súgta:
- Tudod miért jó vámpírnak lenni? Mert mi vagyunk a vadászok. És mire vadászunk mi? A gyengébbre. – meglökött, mire visszaestem a földre, ahonnan már éppen kezdtem feltápászkodni. – Komolyan azt hitted, hogy sokáig hagyjuk az ármánykodásod?
- Milyen ármánykodásról beszélsz? Nem tettem semmit. – felhúzott a földről, hogy a szemembe nézhessen.
- Didyme, aki mindenkit szeret, igazán csak a hatalomért van oda. De minden hatalmát elveszti… Nem maradt semmije. Hol a bátyám, hogy megvédjen? Nem látom. Talán rejtőzködik? Alec! Alec, gyere elő. – kiabálta, de szét nem nézett. – Ostoba vagy. Minden őrödet elküldeni a bálra, nem volt jó döntés. És ebbe a rossz döntésbe belehalsz… És mit fog hinni mindenki? Hogy a románok végeztek a gyanútlanul sétáló kislánnyal. Ó milyen szomorú. – szipogott.
Megragadta a jobb vállam és megcsavarta, hogy eltörjön, még egy mozdulat és ki is rántotta a helyéről. Felüvöltöttem, ő pedig hátradobta a végtagom Renatának.
- Csak nem fájt? – kérdezte. – Nem kérek elnézést.
Azzal megragadta a másik kezem és azt is kirántotta.
- Jane! – szólalt meg Renata. – Nem végezhetnénk vele gyorsan, fájdalommentesen? – kérdezte félve.
- Szeretnéd követni? – morogta hátra Jane. Renatában bent fagyott a következő szó. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang, így hát inkább becsukta. – Okos vagy. Tudtam én.
Jane ledobott a földre és megkínzott az erejével. Már nem érdekelt semmi. Nem üvöltöttem, már az sem ment.
Csak legyen már vége, vár rám a pokol. De ennél az is csak jobb lehet…