15. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok és hoztam a fejit is.
Remélem tetszik! :) Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Demetri szemszöge)

Aleckel egymás mellett futottunk az erdőben. Már érezni lehetett a füst csípős szagát. Egy vámpírt égettek el. Jól megjárta szegény. Persze, ha a román vagy valami idegen klánhoz tartozott, akkor nem sajnálom.
Alec rám nézett, már én is éreztem miért. A húga és Renata illata csapta meg az orrunkat. Gyorsabb tempóra váltott, aggódott. Alig tudtam mellette futni, annyira beindult.
Mikor kiértünk a tisztásra a legbizarrabb látvány fogadott minket.
Jane a tűz előtt térdelt és a kezébe temette az arcát, mint aki sír. Renata pedig tőle nem messze jajveszékelt.
- Mi történt? – kérdezte Alec és odasétált a húgához, hogy felsegítse.
- Elkéstünk… - suttogta az sírós hangon és a bátyja vállába temette az arcát. – Alec vége van… Meghalt… Megölték a románok…
- De kit? – kérdeztem értetlenül. - Ugye nem Félix? Sehol se találtam. Ugye nem?
- Didyme… - suttogta Renata. Alec hátratántorodott, mint akit jó erősen meglöktek. Neki támaszkodott egy fának, hogy ne essen el. Én reménykedve néztem a nőre, hátha a következő pillanatban felkiált, hogy: Háhá, bevettétek. Egy román betolakodó volt, de már vége neki.
De nem jött a felkiáltás.
- Didyme… - suttogta Alec. Majd hirtelen Renata elé rohant és megragadta a nő grabancát. – Ez biztos? Biztos, hogy Didyme? – de a lány csak pislogott meglepetten. - Szólalj már meg! – kiabálta.
- Alec! Nyugodj meg! – odamentem és lefejtettem a kétségbe esett nőről. – Ettől nem lesz jobb.
- Aro ideküldött minket, mert összeveszett Didymevel, ő pedig elrohant. Utána küldött minket, hogy figyeljünk rá, nehogy baja essen. De elkéstünk… Mire ideértünk, már csak az elrohanó Stefant és Vladimírt láttuk. – magyarázta Jane. Odasétált a bátyjához és a vállára tette a kezét. – Sajnálom! – suttogta, majd megölelte.
Valami nem stimmelt nekem. Nem éreztem a románok szagát és nyomot se láttam sehol. Majd képzeletben a homlokomra csaptam. Stefan itt volt, vagyis eltűntette a nyomokat. A román klán egyik fő muftija, Stefan, különleges képességgel bír, el tud tüntetni minden nyomot. Így senki se tudja megtalálni. Még én sem. A világ legjobb nyomkövetője sem.
A másik főnök Vladimír, neki nincs különleges ereje, legalábbis én nem tudok róla. De agyafúrt egy fickó és emellett szemét, hatalomra vágyó is.

- Gyere Renata! – szólalt meg Jane hirtelen. – Menjünk, mondjuk el a Mesternek ezt a szomorú hírt. Ti nem jöttök? – nézett ránk.
- Nem, mi még maradunk. – mondtam.
- Vigyázz rá, kérlek. – nézett rám Jane. Bólintottam. A két lány futásnak eredt Volterra felé.

Aleckel még pár percig csak álltunk a tisztáson. Odamentem a tűzhöz, ami már csak parázslott. Megkapargattam egy bottal. A hamu között megtaláltam Didyme Volturi nyakláncát. Tűzforró volt, de a hideg bőrömtől, pillanatok alatt lehűlt.
Odavittem Alecnek. De ő csak ránézett a kezemre, majd felállt és visszaindult Volterrába. Nem rohant, csak sétált. Zsebre tettem a láncot, majd utána iramodtam.
Tudom, hogy mélyen belül borzasztóan érzi magát és szokásához híven magát is hibáztatja.
Pedig nem volt hibás, senki se volt az. Véletlen balszerencse volt. Rosszkor volt rossz helyen. Bármelyikünk lehetett volna a helyében.
A románok kegyetlen gyilkosok, aljas egy népség. Itt várhattak a megfelelő prédára és pont egy fontos volturis jött nekik össze. Biztosan nagyon büszkék magukra.

Beértünk az emberek tömegébe. Megkerestük Heidiéket, már Félix is velük volt.
- Azt hittük baj van, hogy ilyen sokáig maradtok. – virult ki a nagydarab srác arca.
- Baj az van… - mondtam, majd Alecre néztem, hátha szeretné folytatni, de ő csak állt mellettem és a távolba meredt.
- Mi történt? – kérdezte Heidi bátortalanul.
- Didyme… - elszorult a torkom, de be akartam fejezni, így egy nagy levegőt vettem és kimondtam. – Didyme meghalt.
Heidi a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikítását.
- De mi… mi… hogyan történt? – kérdezte Félix.
Elmeséltem mindent, hogy hogyan találtuk meg Janeket és a hamuba talált nyakláncról is beszámoltam.
Mindenki Alecre kapta a tekintetét. Mindannyian tudtuk, hogy őt viseli meg a legjobban, mert ő állt hozzá legközelebb.
Lucy odalépett hozzá és átölelte. A fiú erőtlenül viszonozta a gesztust. Pár percig ölelkezve álltak, majd megfogta a kezét és elvezette tőlünk őt.
- Majd visszahozom! – vízhangzott Lucy hangja a fejemben. Annyira meglepett, hogy ugrottam egyet. Majd észrevettem, hogy nem csak én jártam így, a többiek is hallhatták az arcukból ítélve. A távolodó kettősre néztem, akik innen nézve átlagos fiataloknak tűntek. Közben pedig ők lehettek a világ legfurcsább párja, még a vámpírok között is.

Heidi átölelt és sírni kezdet. Egészen jól tartotta magát, hogy kibírta addig, amíg itt volt Alec. Nem volt feltűnő ebben a tömegben, mert halkan sírt a nagy ricsajhoz képest. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát, hátha le tudom nyugtatni. Pár perc múlva végül alábbhagyott, bár könnyei nem voltak, mégis eléggé fájdalmas volt így látni.

Ekkor ugrott be valami, ami akkor ott fel sem tűnt.
Lucy tud sírni! Könnyekkel tud sírni, igazi könnyekkel. Utánuk néztem, de már nem láttam a furcsa párost. Na, nem baj, majd megkérdezem, ha visszatérnek.

(Lucy szemszöge)

Üzentem nekik az elméjükön keresztül. Hirtelen mind a hárman megijedtek, amitől elmosolyodtam, majd ránéztem Alecre és a mosolyom rögtön lefagyott az arcomról.
Hát, én már nem ismerhetlek meg Didyme! – néztem fel az égre.

Bevezettem Alecet egy panzióba. Nem éppen a legjobb, de a beszélgetéshez megteszi.
Kivettem egy szobát, pénz nem volt nálam, de még jól emlékeztem apám egyik régi barátjának erejére. Manipulálás. Régen használtam, utoljára akkor, amikor kicsi voltam és akartam valamit. Most elővettem.
Így nem kellett fizetnem a szobáért, a panzió tulaja önként adta ki nekünk.
Felvezettem Alecet a szobába, majd leültettem az ágyra.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte.
- Beszélgetni.
- Jól vagyok!
- Igen, tudom. – a vállára hajtottam a fejem. – Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. - Elmosolyodott. – Tudom mit érzel.
- Mégis honnan?
- Három napja vesztettem el valakit. Egy embert, aki közel állt a szívemhez. Olyan volt nekem, mint a nagyapám…
- Mi történt?
- Az emberek olyan törékenyek… - suttogtam. – Szívrohamban halt meg. Az egyik percben még boldogan nevetgélt és azt mesélte, hogy a régen meghalt feleségével hogyan jöttek össze… Majd a következőben lefordult a székről… Annyiszor hallottam a sztorit, hogy már untam, de most már többé nem fogom hallani, pedig úgy szeretném még, legalább egyszer. Nem lehetett megmenteni… Szóval igen, tudom milyen érzés. Két nap múlva lesz a temetése… De, ami elmúlt az elmúlt. Most még fáj, de majd jobb lesz. Tudom, hogy sosem fog teljesen elmúlni, de jobb lesz…
Az ágyon ült, én pedig letérdeltem elé, a fejem a lábára hajtottam. Egy darabig csak nézett, majd elkezdte simogatni a hajam.
- Sajnálom! – suttogta.
- Én is sajnálom! – felálltam és az ölébe ültem, már amennyire engedte a ruhám. Megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.