16. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet! :)
Remélem tetszik! :) Nagyon várom a kommenteket. Kíváncsi vagyok a véleményekre. :) :)
Ajánlom mindenkinek, aki írt az előzőhöz vagy bármelyik másikhoz. :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

A mellkasára hajtottam a fejem és felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy! – suttogta. – Ámbár kissé kócos.
- Háh! – húztam fel az orrom sértődötten. – Te csináltad…
- Tudod, hogy nem kellett volna. Elragadtattuk magunkat. – a tekintetét a plafonra szegezte.
- Tudod, nem hatnak meg különösebben az erkölcsi normák. Nem hinném, hogy ránk vonatkoznak. Sosem voltam hívő. – az ujjammal a mellkasán köröztem. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó lenne, ha velem maradhatnál. – sóhajtott fel.
- Aro biztosan örülne nekem…
- Nem, nem semmiképpen sem. – rázta a fejét, felült és elkezdet felöltözni.
- Miért? Miért ne lehetnék Volturi tag? – néztem, ahogy felveszi az ingjét.
- Mert, ha egyszer belépsz többé nem mehetsz el. – fordult felém. – Aroé leszel és ő nem enged el, inkább megöl. Nem lesz szabad akaratod, csak egy báb leszel a sakktáblán. Ha szerencséd van, akkor futó, bástya vagy huszár, de ha nincs csak egy gyalog.
- Te mi vagy Aro sakktábláján? – kérdeztem mosolyogva.
- Talán futó… Mert erős vagyok és mindig futkosok valamilyen vámpír miatt. - nevetett. – De amit mondtam az nem vicc, teljesen igaz.
- Ez szörnyű! Nem tudnál elszökni velem? Csak mi ketten, olyan jó lenne.
- Azzal veszélybe sodornálak. Megkeresnének és megölnének mindkettőnket.
- Már majdnem Rómeó és Júlia… - sóhajtottam fel. – Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm.
Elkezdtem én is felvenni a ruhám, Alec segített begombolni, majd visszamentünk a többiekhez.

Mikor kiléptünk a fogadóból hangos sikoltozások ütötték meg a fülünk.
- Mi lehet ez? – kérdeztem a szerelmem.
- Remélem nem az, amire gondolok.
- Alec! Alec! – kiabálta valaki a hátunk mögül. Demetri közelített felénk emberi tempóban.
- Mi történt Dem? – kérdezte a kedvesem.
- Vérfarkasok…
- Micsoda? – kérdeztem ijedten. – De én úgy tudtam, hogy mindet megölte a Volturi évszázadokkal korábban.
- De legalább nem az amire gondoltam. Mi is úgy tudtuk, hogy mindegyikkel végeztünk. Hányan vannak?
- Csak öten. De nem tudunk mit tenni. Nincsenek nálunk a tőrök, kedvükre ölnek. Heidi visszarohant értük. Félix pedig szól a Mesternek. Egyelőre ennyit tehetünk.
- Hol vannak?
- A főtéren, farkas alakban, nem nehéz őket eltéveszteni.
- Demetri te jól vagy? – most vettem észre a megszabdalt köpenyét.
- Rendben vagyok, csak a köpenyem bánta a találkozást a farkassal.

- Lucy, - fordult felém Alec. – neked el kell menned, még az előtt, hogy elvenni az emberek látását.
- Nem hagylak itt! – ragadtam meg a karját. - Veszélyben leszel. Mi van, ha bajod esik?
- Nem lesz gond, de neked biztonságban kell lenned. – az arcomra tette a kezét. – Inkább önként lemondok rólad, mint, hogy elragadjanak tőlem. – és megcsókolt, búcsúcsók volt, örökre szóló búcsúcsók. – Felejtsd el! – suttogta a fülembe. – Kérlek, próbáld meg! Isten veled Lucy.
- Alec! – suttogtam, de egyre távolodott tőlem. Amikor már nem láttam rohanni kezdtem.

Elértem a kaput, amikor minden ember összeesett mellettem. A kapu előtt megálltam, nem tudtam tovább menni. Nem hagyhatom itt. Majd megláttam, hogy a kapun kívülről közeledik valami, négykézláb jár. Egy vérfarkas. Bizonyításként el is vonyította magát.
Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem valami puhába, ami felmordult. Ijedten néztem hátra és felsikoltottam.
A vérfarkas foga pár centire hibázta el a nyakam. Gyorsan körbenéztem és berohantam az egyik utcácskába.
Óvatosan kellett futnom nehogy rálépjek valamelyik emberre. Majd végre túljutottam az ájult emberekkel teli utcán. Egy nagy téren találtam magam, ahol több vámpír is harcolt. Egy pár idegen és Alec Demetrivel. Az öt már nem igazán volt pontos szám, kb. a duplája, ha nem a háromszorosa lett mostanra a vérfarkasok száma.

Meghallottam az üldözőm dongó lépteit, szembefordultam vele.
- Lucyke kapd el! – kiáltotta Demetri és felém dobott egy ezüst tőrt. Pontos volt, felnyújtottam a kezem és megragadtam a markolatát. A vérfarkas rám akarta vetni magát, de én egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt.
A lábaim elé esett és visszaváltozott. Külsőre egy átlagos ember volt, leszámítva két régi harapás nyomot a jobb kezén. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán húsz éves.
A kezemben lévő ezüsttőrről csöpögött a vér. Én öltem meg… Megöltem egy embert… Lehet, hogy nem is akarta ezt, csak megtámadták és megharapták. Lehet, hogy egy ártatlan fiú volt, nagy álmokkal, esetleg még nagyobb tettek vártak rá. Már nem tudtam úgy szorítani a vértől csúszós tőrt, így az kieset a kezemből, hármat koppant a macskakövön, majd nyugodtan feküdt rajta tovább. Elvégezte a dolgát, így megpihenhetett.
Lenéztem rá, és megláttam a belevésett nevet. Alec. Vörösen csillogtak a betűk a vértől. Ijedten néztem körbe, ha nálam van a tőre, akkor ő védtelen.
Megtaláltam, a földön feküdt felette egy nagy vérfarkas csattogtatta a fogait, próbálta magáról lelökni a fenevadat, de nem ment neki. Túl erős volt.
Aztán felemelte a mancsát a farkas és lecsapott rá. Ruha szakadás, majd egy furcsa hang, mintha sziklát vagy valami még keményebbet vágnának szét.
- Ne! – kiáltottam. Felkaptam a tőrt és elhajítottam. Beleállt az állat mancsába, ami újra lecsapni készült.
Vonyítva szaladt el onnan, de Alec nem mozdult. Az ereje is elmúlt, így az emberek kezdtek ébredezni.

Oda akartam rohanni, de Demetri átfogta a derekam.
- Nem mehetsz oda! – rángatott be az egyik sikátorba.
- Meghalt? Látnom kell, mi van vele. Engedj el! – kapálóztam.
- Rendben fog jönni. Csak kell neki egy kis idő.
- És az emberek? Meglátják.
- Félix és Jane már bevitték a palotába.
- Látnom kell, Demetri. Muszáj! – ragadtam meg a karját. – Vigyél el oda!
- Nem tehetem, Lucyke. Ha bemész a Volturihoz nem tudom biztosítani, hogy ki is jössz onnan. Ha Jane megtudja ki vagy… - rázta a fejét szomorúan.
- Nem érdekel. Vele kell most lennem.
- Most haza kell menned. Alec megnyúzna, ha odavinnélek. Rendbe fog jönni. Ennyivel kell beérned. Ne sodord magad veszélybe, tedd meg érte. Azt akarná, hogy haza menj. – eleresztettem a karját és lemondóan bólintottam.
- Rendben, hazamegyek. De ha London felé jártok nézettek be. – megöleltem Demetrit. – Mindent köszönök! – azzal elmentem vissza Angliába. Amint kiértem Volterrából eleredtek a könnyeim. Talán sosem látom többé...