17. fejezet

Sziasztok!
Hogy mindenki megnyugodjon! :) Alecről szól ez a feji a csata után. Várom a véleményeket! :) Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem. Valaki volt bent a szobámba rajtam kívül. Chelsea az.
Felültem az ágyon, de a vállamra tette a kezét.
- Csak lassan, Alec. Lassan.
- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Miért ne lehetnék? Aggódom érted.
- Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá. Megéreztem, hogy valami változik, egyre kevésbé érzem a fájdalmat, a lelki fájdalmat. Az, hogy a mellkasom még mindig égett, most cseppet sem érdekelt. Ahogy a cafatokban lógó ingem sem.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten. – Nem vagy jól?
- Tökéletesen leszek, ha békén hagyod az érzéseimet. Hagyd abba, vagy megbánod. – morogtam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – emelte fel a kezét védekezően.
- Menj innen! Tűnj el a szobámból.
- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni ilyen állapotban. Tudom, hogy szomorú vagy Didyme miatt… De hogy eldobd magadtól a kést, hogy megölhessenek a vérfarkasok… Miért tetted?
Szóval nem tudnak Lucyről, azt hiszik meg akarok halni. Akkor számíthatok a húgom kirohanásaira is.
- Semmi közöd hozzá. Aro küldött, igaz? Igaz? – kiáltottam rá.
- Csak nem akarunk egyedül hagyni.
- Szóval igen. –felpattantam és a falnak nyomtam a torkánál fogva. – Tűnj innen vagy megöllek. – suttogtam a fülébe.
- Alec ez fáj! Engedj el! Hagy segítsek. Nem fájna többé. – még erősebben szorítottam a torkát. – Segítség! Segítség! – fulladozta. Megpróbálta leszedni a kezem a nyakáról, de erősebb vagyok nála.
Santiago és Jane rontottak be a szobába.
- Engedd el Chelseat! – kiáltott rám a húgom. Fentebb emeltem a földtől, így a levegőben kapálódzott tehetetlenül.
De Jane közbeszólt. A fejemhez kaptam a kezem és térdre rogytam a fájdalomtól. Azonnal elmúlt, amint elengedtem a lányt.
Chelsea kirohant a szobából, Jane pedig intett Santiagonak, hogy ő is mehet.
- Megőrültél? Miért támadtál rá?- kérdezte idegesen.
- Mert babrált az érzéseimmel. De ezt téged nem lep meg, igaz? Jól tudtad, hogy mit akar itt. Aro adta az utasítást, mert fél, hogy itt akarnám hagyni a Volturit, akár az életem árán is.
- A Mester csak segíteni akar. – lépett közelebb Jane. Én még mindig a földön ültem.
- Nem kértem rá. Jól megvagyok!
- Hagyd, hogy segítsünk! Nem fájna többé semmi. Megijedtünk, hogy elveszítünk.
- Álnok kígyó vagy semmi több. – morogta összeszorított fogakkal. Jane arca elsötétült. Most is használta rajtam a képességét, de most nem állt le. Hosszú percekig vergődtem előttem, mielőtt abbahagyta volna.
Végül Demetri rontott be a szobába.
- Jane! Mit csinálsz? Hagyd abba! Ő a bátyád. – kiabálta.
De a húgom nem állt le.
- Hagyd… De… Demet… ri… - nyögtem. De ő felemelte, így abba maradt a kínzás.
- Tegyél le, te nagy mamlasz. Most azonnal! – kiabálta a húgom. Dem lerakta, Jane pedig azonnal kiviharzott az ajtón.

- Köszönöm! – feltápászkodtam a földről és leültem az ágyra. Demetri mellém ült. – Lucy?
- Elindult hazafelé. Nehéz volt rávenni, hogy itt hagyjon téged. De a te ezt szeretnéd megtette a hatását.
- Köszönöm. Mi lett volna itt, ha idejön? – sóhajtottam.
- Mi volt ez? – bökött az állával az ajtó felé.
- Jane? – bólintott. – Le álnok kígyóztam. – keserűen felnevettem. – El akarták venni Chelseavel a fájdalmam. De az az enyém, és nem veheti el senki.
- Aro utasítására, gondolom. – bólintottam. – Borzasztó! Ez egyre rosszabb lesz.
- Nekem mondod! – felálltam és az ajtó felé sétáltam.
- Hová mész? – szólt utánam.
- Beszélek Aroval.
- Csak ne csinálj balhét. Veled megyek. – pattant fel.
- Igazi barát vagy Demetri, de ezt nem kérhetem tőled. Így is többet tettél értem, mint smi elvárható. Elég, ha én kerülök bajba.
- Gondolom, nem tudok változtatni, már eldöntötted, hogy ebből kihagysz.
- Igen, - bólintottam – a te érdekedben.

Lementem a nagyteremhez, Demetri azért követett.
Kicsaptam a teremajtót és bementem. Aro volt bent egyedül, meg persze Renata. Demetri megállt az ajtóban. Éppen azt találták ki mi mondjanak az embereknek.
- Miben segíthetek? Zaklatottnak tűnsz Alec. Mi történt?
- Maga viszont nem tűnik szomorúnak. Semmi jele a gyásznak.
- Didyme elvesztése borzasztó, de nekem tartanom kell magam. Nem omolhatok össze mindenki előtt. De nem az én lelkiállapotom miatt vagy itt, ha jól sejtem…
- Csak szeretném, ha senki sem venné el az érzéseimet.
- Azzal amit Chelsea tett csak segíteni akart. Ha elszakítja a köteléket közted és Didyme között elmúlik a…
- Fájdalom… - suttogtam. – Tudom, hogy jó szándékból volt. – bár ebben nem voltam biztos. De ezt azért nem mondtam ki. – Kérem, mondja meg Chelseanek, hogy hagyja abba.
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen!
- Rendben. Renata szólj neki, hogy jöjjön ide. – meghajolt és ott hagyta Arot. – Remélem nem haragszol rám túlságosan. – mosolygott felém.
- Nem… Most megyek, ha nem gond.
- Persze, persze. Menj csak!

Sarkon fordultam és kimentem a kertbe. Friss levegőt akartam szívni. Vajon Chelsea őt is kezelésbe vette? Lehet, hogy azért veszi ilyen könnyen a húga halálát. De az is lehet, hogy alapból ilyen. Lehet, hogy tényleg nem fáj neki.

Vajon Marcus, hogy viseli? Talán ő tényleg szomorú. Bár lehet, hogy ő sem érez fájdalmat. Hiszen nálam sokkal fontosabb és ha Aro engem is a Volturihez akart kötni érzelmileg, akkor…
Így is az ő bábja vagyok már régóta, az érzelmeimet nem engedem.
Könnyebb lenne Lucy oldalán. Olyan jó lenne, ha elvehetném, és itt lenne nekem. Csak mi lennénk ketten. Visszaemlékeztem az együtt töltött percekre. Ahogy a nevem suttogta, ahogy megfeszült a teste és megremegett a kezeim között… Már most hiányzik.