19. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit későn tudom, de itt az új fejezet. :) Remélem tetszeni fog. Írjatok, lécci. :)
Jó olvasást!
Puszi!:)

(Alec szemszöge)

Egy angliai erdőben kutattunk vérfarkasok után. Demetri és Heidi nyugtalanul lépkedtek mellettem. Nem a közelben lévő két vérfarkas nyugtalanította őket, vagyis legalábbis nem legfőképpen azok, hanem én. Az, hogy napok óta csak annyit beszélek amennyit muszáj. Kerülöm a többiek társaságát, mert állandóan csak Didymeről tudnak beszélni. Arról, hogy hogy érzem magam. Jobban vagyok e már. Stb.
Felejtenem kellene tudom, de… de nem megy. Nem lehet megparancsolni, hogy felejtsd és már kész is. Ez nem így megy.
Arot is nyugtalanítom mostanában retteg, hogy el akarok majd menni. De nem, ott vannak a barátaim, a családom. Már nem mintha Aro elengedne, ha kérném. Biztos, hogy nem.
Óvatosan, nesztelenül lépkedtem az avaron. Heidivel és Demetrivel eléggé eltávolodtunk egymástól, hogy nagyobb helyet tudjunk átfésülni. Az egész erdő bűzlött a vérfarkasoktól és állandóan mozogtak. Most még Dem se tudta biztosra megmondani merre vannak.
A kezembe szorítottam az ezüsttőrt. Csillogott a fák lombjai között átjutó kis fényben.
Nagyon sok volturi katonát küldtek ki, hogy körbenézzen a világon vérfarkasok után kutatva. Mi már végeztünk kettővel Lengyelországba és eggyel Franciaországba. Most ide Angliába vezetett az utunk.
Most, hogy ellenőriztük Lucyt és a családját sokkal nyugodtabb vagyok. Nem esett bajuk, pedig a vérfarkasok a közelükben vannak. Igazából engem csak Lucy érdekelt. De ő szereti a családját, bármit is mondd.
Talán egyszer, ha nem lesz más hely ahol élhetne boldogan, akkor talán elvinném a Volturihoz. Ha ott lenne neki a legjobb és a legbiztonságosabb. Én az életemet adnám érte, bár azt sokakért megtenném a Volturiban. De érte gondolkodás nélkül.
- Vigyázz! – kiáltott egy idegen hang a hátam mögül.
Megfordultam és egy fekete, hatalmas farkassal találtam magam szembe. Az eddig lopakodott felém, de most nekem ugrott. Nagy mancsával kilökte a kezemből a tőröm, én pedig hátraestem.
- Már megint! – nyögtem fel, amikor a mellkasomra lépett.
Le akart csapni, amikor egy idegen fiú a hátára vetette magát. Az állat meglepődött és hátratántorodott, így fel tudtam állni.
Majd egy női sikítás ütötte meg a fülem. Demetri éppen felém rohant, hogy segítsen, de most megállt. Összenéztünk és bólintottam.
- Menj, segíts Heidinek. – kiáltottam neki. Felvettem a tőröm és odarohantam a tőlem nem messze küzdő pároshoz.
- Nem sietted el. – szólt hozzám egy szőke hajú, 20 év körüli vámpír srác. Éppen kitért egy felé lendülő mancs elől.
Odaugrottam az állathoz és elvágtam a torkát. Hörögve, vért köpve esett a földre. Fölé álltam és gyorsan szíven szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább.
Abban a pillanatba visszaváltozott emberré. Egy tizenéves lány feküdt előttem. A testén több helyen harapások ás karmolások nyomai. Hosszú szőke haja, zöld szeme és hófehér bőre volt.
- Szegény szerencsétlen. – lépett mellém a srác.
- Köszönöm! – fordultam felé. – Megmentetted az életem.
Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és rohanni kezdtem arra, amerről Heidi sikolya jött.

Demetri pont akkor szúrta le, ő egy fekete hajú 40-es férfi volt.
- Jól vagytok? – kérdeztem és felsegítettem Heidit a földről.
- Jól, csak megharapott. – szorongatta a kezét.
- Mutasd! – fejtettem le az ujjait. Már nem látszott rajta semmi. – Gyorsan begyógyult.
- De még mindig csíp. – simogatta a kezét.
- És még egy pár napig fog is. Tapasztalatból mondom. – próbáltam mosolyogni, de az arcát látva ez nem nagyon jött össze, így inkább abbahagytam.
- Alec… Tényleg beszélned kellene valakivel. – suttogta.
Egy gyűlölködő pillantást vetettem rá, majd ott hagytam.
- Alec! – szólt utánam.
- Csak hagyj békén! – fordultam vissza. – Nincs szükségem beszélgetésre, összesúgásokra a hátam mögött… – teljesen elborította a méreg az eszem és minden kijött, ami az utóbbi napokban felgyülemlett. - Se részvétre, se bűnbánó tekintettekre. Meg akarom tartani az érzéseimet és az emlékeimet. Egy dologra lenne szükségem csupán, arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Annyi mindenkit vesztettem már el, Didyme se volt több. Csak egy nyamvadt vámpír. – kiabáltam Heidivel, pedig ő tényleg nem tehetett arról, hogy így érzem magam, de ez egy cseppet sem izgatott. – Egy hülye vámpír, aki arra se volt képes, hogy hallgasson rám. De abban bezzeg nagyon jó volt, hogy az idegeimre menjen és a hátam mögött szervezkedjen. Elhitette velem, hogy lehet normális életünk, hogy nem kellene harcolnunk. „Béke és tárgyalás…” A francokat! Hülye voltam, amikor egyáltalán meghallgattam az ostobaságait.
Azzal belevágtam egy közeli fába és a földre roskadtam. A fa nyikorogva kidőlt, de nem érdekelt. A kezembe temettem az arcom, ha lehettek volna könnyeim sírni kezdtem volna.
- Alec! – rohant hozzám Heidi és át akart ölelni.
- Ne érj hozzám! – suttogtam.
- Hú, egy érzelgős vámpír. Ilyet se láttam még. – hallottam újra azt a hangot, amelyik nem rég még a vigyázz szót kiáltotta nekem. Könnyed hangon próbálta mondani, de nem jött neki össze.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Alex.
- És mit akarsz tőlünk? – felálltam és ránéztem. Dem mellette állt és nyugtalanul fürkészte.
- Éppen Volterrába tartottam, amikor megéreztem a búskomorságodat és a barátaid aggódását. Kíváncsi lettem, ilyen széles skálájú érzelmeket még nem tapasztaltam vámpíroknál. Ekkora fájdalmat és összetartást… Sajnálom!
- Volterrába? – vontam fel a szemöldököm. – A volturihoz?
- Igen.
- És mit akarsz te tőlük? A vámpírok királyi családjától? Veszélyes lehet.
- Reménykedem benne, hogy bevesznek a buliba. És ti hova tartotok? Miért vadásztok vérfarkasokra?
- Ezt a feladatot kaptuk. Hogy végezzünk minddel. Köszönjük a segítséget.
- Mégis kiparancsol meg ilyesmit? – értetlenkedett.
- Volturi feje. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Na, ne! Volturisok vagytok? – lepődött meg. Bólintottam.
- Elkísérhetünk Volterrába, de ha rám hallgatsz, nem ezt az életet választod. – elmentem mellette és rohanni kezdtem Volterra felé.
- De… még lenne… Áhh! - de nem fejezte be. Utánam iramodott, ahogy Dem és Heidi is.