22. fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom nagyon sokára hoztam. Sajnálom! Remélem nem haragudtok rám. De már megkezdődött a szünet, így már tudom hozni a fejezeteket rendesen.
Nos, jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi:)

(Chriss szemszöge)

Végig rohantunk London felé. Majd a városban emberi sebességre váltva futottunk tovább, bár a nem volt senki az utcán, hiszen csak hajnali 4 volt.
Lucy kicsapta a ház ajtaját és már rohant is befelé. Én pedig követtem. James és Victoria tisztes távolságból jöttek mögöttünk.
Amikor beléptem nem füst, hanem valami ismerős illat csapta meg az orrom.
- Narancs és menta? – értetlenkedtem hangosan.
- Az nem lehet… - suttogta Lucy. – csak rosszul érzed, ez biztos.
- Nem itt ölték meg őket, hanem az utcán. – mondta szomorúan James.
- Merre? Hol? – ragadta meg Lucy a férfi gallérját. – Beszélj!
- Nem tudom… Azt már nem láttuk.
Bentebb mentem a lakásba és találtam egy vörös rózsát, ami már majdnem fekete volt. Mellette pedig egy levél.
- Lucy… - suttogtam, ahogy végig futattam a borítékra írt betűkön a kezem. Megfordult és a húgom értetlenül nézett rám. – Neked címezték. – nyújtottam felé.
Kikapta a kezemből és kíméletlenül kibontotta a levelet. Gyorsan futatta végig a szemét az íráson.
- Hogy tehette ezt? – suttogta és a földre rogyott. Kiejtve a kezéből a levelet és a rózsát. Pár könnycsepp gördült végig az arcán, majd lángra lobbant a levél. Tudtam, hogy fel kellett volna már vennem, és elolvasnom. A franc!
De Lucy újra lekötötte a figyelmemet. Felállt felvette a rózsát, és elkezdte letépkedni a szirmait.
- Miért ismertelek én meg Alec Volturi? Mézédes szavakat hagysz, és közben hátba támadsz? Gyűlöllek! – azzal a maradék virágot is szétmorzsolta a kezében.

(Alec szemszöge)

Az íróasztalomnál ültem. Tintába mártottam a tollam és hallgattam a sercegését a papíron.

Kedves Lucy!
Egyetlen szerelmem!

Remélem jól vagy. Régóta nem láttalak.
Sajnálom, hogy így eltűntem, de muszáj volt.
Azt is sajnálom, amit most tenni fogok. De nem
bírom már. A sok fájdalom legyengít.
Az elvesztésed nem bírom elviselni.
Annyira hiányzol. Tudod jól, hogy engem
csak te tudsz bántani. És azzal, hogy nem vagy
itt bántasz engem. Tudom én választottam ezt.
Muszáj volt választanom. Sajnálom.
Haragudni fogsz rám, ha megtudod.
De nem így legalább meg se fordul
a fejemben, hogy keresselek.
Muszáj felejtenem, tedd ezt te is.

Szeretlek, mindennél jobban
Az életemnél is jobban
Alec

Összehajtottam a levelet, beletettem a borítékba és a zakóm zsebének mélyére rejtettem. Itt az ideje az ellenőrző körútnak. Kimentem a titkos földalatti folyosón. Volterra csendes és nyugodt volt, mint általában.
Miután a városban körbenéztem és láttam, hogy minden tiszta tovább mentem az erdőbe.
Az erdő is nyugodt volt, csak egy-két állat mozgolódott benne.
Majd mintha neszezést hallottam volna magam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit.
Valami fekete árny elfutott mellettem és letépte rólam a zakóm.
- Hé! – kiáltottam és utána iramodtam. De elvesztettem a szagát. Csak egy zakó, van száz másik minimum Heidit ismerve. Így hát visszafordultam Volterrába, hogy megtegyem azt, amiről a szívem azt súgta nem szabad, de az eszem másképpen gondolta.

(James szemszöge)

- Sikerült? – kérdeztem Laurent barátomat.
- Sikerült, bár elég sokáig üldözött. De aztán feladta. – nyújtotta át a drága anyagot.
- Pompás! – szóltam miután beleszagoltam. – Jól átjárja az illata.
A szemem a zsebére tévedt, amiből kilógott egy levél csücske. Kivettem és megforgattam a kezemben, végül megtaláltam a címzettet.
- Ó! – suttogtam és elolvastam a levelet. – Ez pont kapóra jön. – mosolyogtam elégedetten. – Victoria! – kiáltottam.
- Igen, drágám? – jött oda hozzám és megcsókolt.
- Vedd meg a leggyönyörűbb vörös rózsát a városban. A tervünk tökéletesebben nem is sikerülhetne.


Miután elintéztük a Bennett házaspárt visszamentünk a házba. Victoria végig szaladt a ház alsószintjén Alec Volturi zakójával. Plusz még pár idegen vámpír ruhájával. Amiket nem rég lopkodtunk össze.
Én letettem a levelet és a rózsát az asztalra, amikor kintről zajt hallottam. Hátra fordultam, majd kisétáltam a házból. De csak egy kóbor kutya kotorta a szemetet.
- Emlékeztetsz valakire. – mondtam neki. – Tom is ilyen szerencsétlen volt.
Elkergettem és visszamentem a házba.
A ruhákat elégettük ott ahol Krissyt is. Majd elindultunk az erdőbe, hogy szóljunk Lucyéknek.