24. fejezet

Sziasztok! :)
Először is köszönöm mindenkinek, aki felköszöntött. :) Ezt a fejit nekik küldöm :) Natalienek, Jandinek, Klaudyának, Alicenek, Vanilííának, Reginának. :)
Másodszor sajnálom, hogy ennyit kellett várni a fejezetre. De most itt van. Remélem tetszik. :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket.
- Adam… - léptem felé pár pillanatnyi szünet után. – James és Victoria szerették a szüleinket. Tudjuk ki a tettes.
- Nem, nem Lucy. Hát nem érted? Láttam a két szemmel, hogy mit tettek Krissyvel. Majdnem el is kaptak, csak James azt hitte, hogy a kutya csapta a zajt.
- Milyen kutyáról hadoválsz te itt össze-vissza? – kérdezte idegesen Chriss.
- Egy kóbor kutyáról, kint volt az utcán… de ez nem lényeges, ők voltak. Láttam!
- Adam! – a vállára tettem a kezem és a kanapéra nyomtam. – Nyugodj meg! Fekete ruhás alakokat láttál?
- Igen, feketében voltak. De nem alakok, hanem ők. Higgy nekem Lucy! – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Alec beismerte, hagyott egy levelet. Az ő kézírása, felismerem, az illatával van tele a ház. Képzelődtél, és most jobb, ha elmész.
- De…
- Semmi de. Adam… Jó barát voltál, de most elválnak az útjaink. Légy boldog! – suttogtam. Utoljára látom, tudom. Egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Mindig is vágyott rá, most már nem lehet baj belőle. Megfogtam a karját és kivezettem az ajtón.
- Lucy… - suttogta. – Tudom mit láttam. Az érveidre nem tudok magyarázatot adni, de tudom, hogy igazam van.
- Keress valakit helyettem.
- Sosem fogok mást szeretni. – suttogta és most ő csókolt meg, szenvedélyesen, szerelemből. Nem megbánásból és szánalomból, ahogy én tettem, de nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet. Nem úgy, mint Alec csókja, ami nélkül nem tudom, hogy fogok élni, ezután… A szívem összeszorult a fájdalomtól, hogy rágondoltam.
- Isten veled! – suttogtam és becsuktam az ajtót. Sírva csúsztam a padlóra, a hasamhoz szorítottam a térdem, mert úgy éreztem a szívem tépték ki. A szüleim, a szerelmem és most a legjobb barátom… elvesztettem őket.

(Adam szemszöge)

- Isten veled! – suttogta és rám csukta az ajtót.
- Lucy… - suttogtam az ajtónak. – szeretlek. – elindultam a város utcáin. Csendben lépdeltem a macskakövön. Bárcsak tehetnék érted valamit, de túl gyenge vagyok. És ekkor ugrott be, hogy én lehet, hogy gyenge vagyok, de tudom kisegíthet. – Alec Volturi. – Mit is mesélt Lucy? A Volturi Volterra városában, Olaszországban él. Hosszú út lesz, de ha megtalálom, ő már biztosan hamar cselekszik.
- Adam! – szólított meg egy női hang. Megfordultam és Victoria állt velem szemben. Megnyalta az ajkát, és azt mondta: - Vacsora!
- Nem félek tőled! – jelentettem ki.
- Pedig kellene. – hátulról megragadott egy kemény vasmarok és eltörte a kezem. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Kirúgta alólam a lábam és a földre estem. James felém hajolt és a törött kezembe harapott.
- Pár perc és elönt a tűz. – suttogta és letörölte a szájáról a vérem. – De azért próbálj meg figyelni rám.
- Miért nem ölsz meg most? – nyögtem a kérdést.
- Abban mi lenne az élvezet? Gyors halál, nem látni, ahogy szenvedsz. Kész pocsékolás lenne. De az egész a te hibád. Én nem akartalak bántani, te ütötte bele az orrod a dolgomba.
- Ha már a Volturist nem ölhetjük meg, akkor téged. – röhögött Victoria.
Egyre jobban égtek az ereim. Úgy éreztem mindjárt felrobbannak. A szívem hevesen zakatolt. Próbáltam magamat tartani, de nagyon nehéz volt.
- Vámpír akartál lenni. Hát tudd ez az igazi vámpír. Mi nem szeretünk senkit, csak magunkat.
- Ez nem igaz! – nyögtem. – Lucy… ő… tud szeretni…
- Hát igen, ezért tett ki téged az éjszakába és ezért rúgott beléd annyiszor. Mindig csak akkor kellettél neki, amikor szüksége volt egy hátvédre a kalandjai miatt. Csak saját maga érdekli. Sosem törődött veled.
- Alec majd… megmenti tőletek. – a szemem káprázott. Összemosódott a kép és a hangok. Valaki nevetett, kárörvendően, gúnyosan.
- Alec Volturi? – kérdezte a nő. – Most felejtette el Lucyt. Legalábbis ezt pletykálják. Elvágta az érzelmi szálakat, amik hozzá kötötték.
- Nem! – üvöltöttem. A fájdalom és a hír miatt egyaránt.
- Hát igen. Ez tényleg borzasztó döntés volt. Nem vitte magával. Pedig milyen kincset ér az a lány. Önként ment volna vele az a bolond meg itt hagyta.
- Mert van benne emberség… - nyögtem rekedten.
- Háh, micsoda ostobaság. Emberségesség, szeretet, önfeláldozás… micsoda idióta hallgat kezekre? Ezek a gyengék érzelmei. Semmi értelmük. A gyengék, pedig mindig veszítenek, eltiporják őket az erősek. – teljesen összegubództam a fájdalomtól, de James csak folytatta.
- Ezért csak egy szolga Alec Volturi, pedig lehetne vezér is, meg van benne az erő hozzá. Csak túl ostoba és a szívére hallgat. Pedig egy vámpír szíve már megállt, nem dobog többé, így nem is kell rá figyelni mit súg. Bezzeg Aro Volturi, ő igazi vezető. De te nem is tudod ki az. Igazam van?
- Együnk már James. – sietette Victoria.
- Mindjárt drágám, mindjárt. Nos, te már nem fogod megtudni mi történik. De finom vacsora lesz belőled. És ne aggódj, nem akarom bántani Lucyt… még.
Tudod, azért sajnálom. Jó vámpír lett volna belőled. Lehettél volna a csapatom tagja, de nem. Te öncélú voltál és nem hozzám jöttél, hanem köptél. Sőt még a Volturit is fel akartad keresni. De valamit még tudj! Ha elmentél volna oda, nemcsak én, de Lucy is meghalt volna. Az egyik fontos szabály ugyanis, hogy embernek nem szabadni megtudni mik vagyunk… A büntetés, pedig halál. Szóval felfoghatod úgyis, ha ezt szeretnéd, hogy ezzel Lucyt védem.
- Ehetünk végre? – kérdezte mohón Victoria.
- Csak utánad kedvesen. – éles fogak hatoltak a húsomba. De már nem is volt fájdalmas a tűzhöz képest. Majd még egy harapást éreztem a torkomon. Éreztem, ahogy felszakad az artériám. Fuldokolni kezdtem, majd minden elsötétült végleg.