29. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Megint Alec. :) A következő még nem tudom milyen szemszög lesz.
És ezt AliceCullennek ajánlom :)
Jó olvasást! :)
Puszi! :)


(Alec szemszöge)

Volterra felé igyekezve egyre rosszabb lett a kedvem. Ha ma meghalok, már sosem láthatom Lucyt. Vajon Demetri elviszi neki a hírt? Mit fog szólni? Megsirat? Vagy tesz majd valamit? Csak semmi őrültséget, meggondolatlant.
Rátértünk a Volterrába vezető főútra, még jobban a fejünkbe húztuk a csuklyákat, és emberi tempóra fogtuk. Jane halkan zsörtölődött a lassúság miatt, de nem tehetett semmit. Láthatatlanná nem tudunk válni.
Bár még csak hajnal volt Volterra utcácskái nem voltak üresek. Kaparni kezdet a torkom, ahogy megéreztem az emberek vérének illatát. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy nem tudok úgy végig menni az utcán, hogy ne akarjak mindenkit megölni, aki szembe jön.
Persze ellen tudtam állni, mindig is volt akaraterőm hozzá. Bár ha ma nagy eséllyel úgyis meghalok…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Akkor sem fogok megtörni. Nem fogok szabályt szegni. Ne úgy emlékezzenek rám, mint a Volturi katona, aki a saját szabályukat nem tudta betartani.
Ügyesen kerülgettem az embereket, halkan, hangtalanul suhantam a húgom mögött. Befordult az egyik zsákutcába, felvette a csatorna tetőt, és leugrott. Én pedig utána, majd a többiek, és Dem visszatette a helyére a fedelet.
Végig caplattunk a nyirkos, hűvös csatornában. Bár a hideget nem éreztem, nem fáztam, mégis tudtam az van.
Bár Demetri biztosan megjegyezte volna, ha megemlítem, hogy nem-e a húgom hangulatát érzem, ilyen fagyosnak. Ezen a gondolaton még el is mosolyodtam.
Végre kiértünk csatornából, és egyenesen a nagyterem felé vettünk az irányt. Mikor a kétszárnyú ajtót megpillantottuk nagy levegőt vettem, és hangosan kifújtam. Jane rám nézett, de egy szót sem szólt, csak a szemét forgatta.
Biztos azt hitte, hogy ez „a már megint beszámolót tarthatunk” sóhajom volt, de tévedett. Úgy gondolta nem vagyok elég hálás Aronak, amiért megmentett. Ha az nem elég, hogy oda futok, és akkor, amikor ő akarja, nos, akkor tényleg nem vagyok elég hálás.
De, ami igaz, az igaz. Egyik nap örültem, hogy megmentett a tűzhaláltól, másik nap viszont szívesebben égtem volna el. Ha azt vesszük a tüzet nem is úsztam meg, legalábbis bizonyos formában nem.
Eszembe jutott az a gyötrelmes három nap, amikor Jane mellettem feküdt, és az ő sikolyai összemosódtak az enyémmel. Talán különbséget se tudtam tenni közöttük, annyira lefoglalt a fájdalom.
Először azt hittem, tényleg elégtem, emlékszem, csak nagyon förtelmes volt a vég, azért tűnt olyan hosszúnak. Majd valami halál utáni világban ébredtem fel, legalábbis ezt gondoltam. De Aro végül elmondta mi történt. Hogy mi lettem.
Végül is apám helyet apám volt. Ahelyett az apa helyett, aki nyugodt szívvel adott az emberek kezére, csak mert érthetetlen dolgok történtek körülöttünk. Boszorkánysággal vádoltak minket. Akkoriban azt is furcsállották, ha ikrek születtek, mi pedig mások is voltunk. Mindig is…
Aro pedig megmentett, felnevelt, megmutatta, hogy lehet igazi igazán szerető családunk, ha akarjuk. Csak pár szabály van. Mindent megkaptunk, mégis hiányzott valami… De nem tudtam rájönni mi. A család? Megvan. Barátok? Vannak. Örök élet? Örök fiatalság? Pipa. Akkor mégis mit hiányolhatok? Talán a szerelem?

Valaki bokán rúgott hirtelen. Erre, és arra eszméltem, hogy Aro a nevemet mondja. Felnéztem rá, a kezét felém nyújtotta. Tettem egy bizonytalan lépést, majd kihúztam magam, és gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot.
Gyengéden fogta meg a kezem, nem úgy, mint legutóbb. A pillantása elrévedt mellettem. A semmit nézte, látszólag. Pár percig így maradt, majd elengedett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munkát végeztetek. – jelentette be mosolyogva. – Most mehettek.
Megszorította a vállamat, ebből tudtam, nekem maradnom kell.
- Caius, Marcus kérlek ti is. – biccentett feléjük.
Demetri előre engedte a véneket, és Janet, meg Robint, majd várakozóan tekintett rám. Én némán megráztam a fejem, és Aro kezére néztem.
Bár arra nem jöttem rá miért jeleztem némán, amikor úgyis látja a gondolataimat. Demetri rögtön megértette, de nem mozdult. Látszott rajta, hogy erősen töri a fejét azon, hogyan húzzon ki a csávából.
- Ne tegyél semmit! – suttogtam. Arora nézett, aki most megszólalt.
- Drága Demetri. Nem akarom bántani a barátod, csak beszélgetni szeretnék vele. De megvárhatod, ha…? – nem bízik bennem. – fejeztem be magamban az elharapott mondatot, és rá néztem.
- Menj csak. Rendben leszek. – mosolyodtam el. Őszinte volt, valahogy tényleg úgy éreztem bízhatok Aroban. Demetri kilépett az ajtón, de mielőtt becsukta volna, utána szóltam. – Köszönöm. – nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta.

Aro leült a trónjába, és intett, hogy foglaljam el Marcusét. Tétováztam, de még egyszer intett, így leültem.
- Sajnálom! – suttogta. Most, hogy csak ketten voltunk, levette az álarcot, és gondterheltnek tűnt. – Sajnálom, amit indulásod előtt tettem. – meredten bámultam a padlót a régi incidens említésére. - Megbocsájthatatlan bűn a részemről. De remélem, egyszer azért megbékélsz velem, fiam. – az utolsó szóra felnéztem rá. De nem törődött vele.
- Azt hiszem - folytatta -, rád vetítettem ki a gondjaim. A húgom elvesztése, még mindig nyomja a szívem. Azt hiszem, attól féltem, hogy a fiamat is elveszíthetem. De nem a jó megoldást választottam arra, hogy ezt megakadályozzam. Tudom, hogy haragszol rám, sőt félsz is tőlem. – lehajtottam a fejem. – Nem, nem kellett hozzá olvasnom benned, hogy tudjam, az csak bizonyította, azt, amit úgy is tudtam. A szemedben láttam, amint beléptél. Más vagy, mint a húgod, és ezt tudtam. Mégis figyelmen kívül hagytam, pedig már az erőtökben is megmutatkozik. – szünetet tartott, így úgy gondoltam közbeszólok.
- Nem értelek, Mester. – halvány mosoly jelent meg az arcán a megszólítás miatt.
- Sosem gondolkodtál ezen, igaz? Nem hitted, hogy valami magyarázat lehet benne. De én tudom, láttam. Te a máglyán arra koncentráltál, hogy kiszorítsd az elmédből a fájdalmat. Még a húgod, Jane arra összpontosított, arra gondolt, hogy másoknak is fájdalmat okozzon. Örült volna, ha azok, akik azt tették veletek hasonlóan éreznének… égnének. – suttogta a végét.
- Jane ereje, mintha égetne. – suttogtam. Annyira nyilvánvaló, mégse jöttem rá.
- Mert mindig a jót próbálod nézni a húgodban. – a kezemre néztem, ami a karfán volt, de nem érintett meg. A reakciómra megint elmosolyodott. – A szemed. – emlékeztetett.
- Mégis miért mondod el ezt nekem pont most, Mester. – néztem a szemébe.
- Sosem fogsz apának hívni, igaz? – suttogta szomorúan. De nem várt választ a kérdésre, mert rögtön folytatta. – Tudom Eleazar, és Carmen ügyét kicsit eltúloztam. Aztán pedig Carlisle is úgy döntött itt hagy bennünket. Sok volt nekem, a szeretet személyek elvesztése. De semmire se foglak kötelezni, ha el akarsz menni. Elengedlek.
- Miért tenném? – suttogtam, inkább csak magamnak. – A Volturin kívül nincs senkim. Ők a családom, ide tartozom. – valahol belül egy hang azt súgta tévedek, igenis van valaki, aki vár rám. De nem igazán tudtam, hogy ki.
- Egyszer – vette vissza a szót pár percnyi csend után - valakinek át kell vennie a helyem. – tiltakozni akartam, de leintett, mielőtt megszólalhattam volna. – Én is öregszem. Ha nem is úgy, mint az emberek, de elfáradok. A családom az életem, de ha jobb lesz nekik nélkülem, be fogom látni.
- És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem rá.
- Azt szeretném, ha egyszer, majd te vezetnéd helyettem a családot. Apáról fiúra száll a jog. – szinte hallottam, ahogy koppan az állam a padlón.
De magam sem tudtam, min lepődtem meg jobban, azon, hogy rám akarja hagyni az egész vámpír világ vezetését. Vagy azon, hogy apáról fiúra, és én vagyok a fiú. Hát nem mindenkire fiaként tekint? Jelent meg az aprócska bár, de feltűnő kérdőjel a fejemben.
Mosolygott az arcom láttán, én pedig csak bámultam rá bambán.
- Erre a reakcióra számítottam. – nevetett. Felém sétált megsimogatta a fejem, majd kisétált a teremből, de még félútról visszaszólt. – Ó, és Demetri barátodra is számítok majd, ha eljön az ideje. – és kiment. Felkeltem a trónból, és még mindig hitetlenkedve indultam a szobámba.

Kiléptem az ajtón, és lassan becsuktam. A nagyterem előtt Chelsea ült az íróasztalnál.
- Te meg? – kérdeztem. – Mennyit hallottál?
- Nem hallgatóztam. Miért tenném? – húzta fel sértetten az orrát, és visszagörnyedt a papírjai fölé.
- Rendben, bocsánat. Mit csinálsz? – hajoltam felé. De nem tudtam elolvasni, mert megfordította a kiskönyvecskét.
- Magánügyről nem hallottál még? – morogta, és elrejtette a ruhájában, a mellei közé, de nem követtem a mozdulatot a szememmel. – Azért valami fogalmad mégis van róla. – kuncogott, és elindult a másik irányba.
- Várj meg! – szóltam utána, és mellé szaladtam. – Most komolyan, mi az a könyv?
- Verseket írok. – mosolygott rám.
- Elolvashatom? – kérdeztem, miközben a lehető legkedvesebben visszamosolyogtam rá.
- Majd egyszer, ha kész leszek velük. – hirtelen belém karolt, és a vállamra hajtotta a fejét. – Édes vagy, mint mindig.
- No, de Chelsea! Afton mit fog gondolni? – szólalt meg Demetri mögöttünk.
- Néha ő is lehet féltékeny. – fordult meg. De látszott rajta, hogy Dem érzékeny pontra tapintott.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Selena. – sziszegte válaszként, majd elrohant.
- Ez furcsa volt. - suttogtam, Demetri pedig vállat vont.