31. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a fejezet. :D Bocsi, hogy így este, de a melegben keveset vagyok net közelben. Ugyanis a net az emeleten van, ahol a 31 fok is, amíg a földszinten kellemes hűvös, plusz laptopunk van így tudok nyugisan írogatni. Már ha persze, nem veszi ki a nővérem a kezemből, hogy most ő jön, mert ő is ír egy történetet. :)
Na, mindegy nem untatlak benneteket. Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.
- Lucy! – suttogta, amikor kiértünk, és az arcomra tette a kezét. – Gyönyörű vagy. De… de a szemed…
- Változnak az idők, Alec. – levettem a kezét az arcomról.
- Hol tudunk kettesben lenni? – kérdezte.
- A szobámban. Most éppen itt lakom.
- Ez a te bulid? – mosolyodott el.
- Nem. A házigazda fiáé. Gyere! – fogtam meg a kezét, és egészen a szobámig vezettem.

Amint belépett körbenézett. Végig nézett mindent. De a pillantása megállapodott az ágyamon. Felvette róla a maszkot, és az ujjai között forgatta.
- Sajnálom! – suttogta, de tisztán hallottam a fájdalmat a hangjában.
- Mit? – léptem mellé.
- Hogy fájdalmat okozok. – hajtotta le a fejét.
- Tudod – fordítottam felém az arcát -, miden perc, amit veled töltök, százszorosan jóvátesz mindent, ami történt.
- Gyere velem! – suttogta.
- Mi? – hökkentem meg.
- Gyere Volterrába. Élj velem… Vagy… - lelkesült fel. – Vagy szökjünk meg. Csak mi ketten járjuk a világot. Nos, mit szólsz?
- Nagyon jól hangzik. – nevettem el magam.
- Légy a feleségem. – húzódott hozzám még közelebb, és lenézett rám.
- Alec… én…
- Nem akarsz? – kérdezte halkabban.
- Mindennél jobban akarok… - felkapott és megpörgetett. Rettentően boldog volt. Le sem tett máris megcsókolt. Végül az ágyamon kötöttünk ki.

A mellkasán pihentem. Nem fáradtam el, nem is tudok. Kevés egy éjszaka hozzá, hogy úgy érezzem elég volt.
- Nem tehetem. – suttogtam, és felültem.
- Mit nem tehetsz, kedvesem? – simította meg a hátam, és mellém húzódott.
- Minden álmom az, hogy veled legyek, de most nem mehetek. Nem hagyhatom itt Chrisst. – éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de visszanyeltem őket.
- Lucy… - súgta szomorúan.
- Sajnálom. – felé fordultam, és az arcát simogattam. – A szüleink halála után, ha engem is elvesztene… Szüksége van rám, jobban, mint bármikor.
- A szüleid halála? Mármint Tom? – szaladt fel a szemöldöke a homlokára.
- És Krissy. Megölte őket a… Volturi. – nem néztem rá, de éreztem, hogy megdermed. – De hát ezt tudod.
- Nem, nem. – rázta a fejét. – Nem a Volturi volt. Ebben biztos vagyok. Nem mi öltük meg őket.
- De… Minden arra utalt. Egy levél tőled… A vörös rózsa… Az illatod bárhol felismerem.
- Igazat mondok. Valaki a Volturira akarta kenni. – megfogta a kezem. – Sajnálom, hogy elvesztetted őket.
- Akkor se mehetek el veled. Így főleg nem. Ki kell derítenem, hogy mi történt.
- Segítek neked, szerelmem. – simogatta a hátam.
- Együtt leszünk még. – néztem a szemébe. – De neked el kell menned. Rád akarták fogni. Ha itt maradsz, az feltűnő lenne.
- Nem hagyhatlak itt. Ha bajod esik?
- Tudok magamra vigyázni. Alec - fogtam kezeim közé az arcát. –, szeretlek. – suttogtam és megcsókoltam.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Néha még a képességét is be kellett vetnie, hogy ne halljanak meg minket. Amikor hajnalodott már talpon voltunk. Felöltöztünk, átölelt, majd az ablakhoz lépett.
- Lucy - fordult vissza –, Nem mehetek el. Értsd meg! Ha elmegyek, elfelejtlek.
- Ezt hogy érted?
- Chelsea, egy Volturis elszakítja az érzelmeim irántad, ha visszamegyek. - suttogta lehajtott fejjel.
- Vissza lehet fordítani? – kérdeztem.
- Igen, ha elég távolra kerülök tőle, vagy ha ő fordítja vissza, meg még kitudja.
- Alec, - nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. – azt mondtad szeretsz, én pedig elhiszem. – közbe akart szólni, de gyorsan folytattam. – Együtt leszünk még, boldogok leszünk. Majd emlékeztetlek az érzéseidre.
- Honnan vagy ennyire biztos? – akadékoskodott. Ekkor egy kő szállt az ablakomnak.
- Ez legyen az én titkom. – mosolyogtam rá. – Hiszek a kettőnk szerelmében.
Megcsókolt, olyan szenvedéllyel, hogy újra vágyat ébresztett bennem az együttlétre.
- Szeretlek. – suttogta. Újabb kő verődött az ablaknak.
- Én is szeretlek. – erőtlennek tűnt a hangom. Rám mosolygott, majd kinyitotta az ablakot.
Még mielőtt kiugrott volna váltottunk egy gyors csókot.
Szinte hangtalanul landolt a földön Demetri mellett, majd rögtön rám nézett.
- Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? – húzta Dem. – Tagad meg apád… - de Alecet nem látszott zavarni a dolog.
Kezembe kaptam az egyik kavicsot, amit az ablaknak hajított, és a párkányon maradt. Egy jól irányzott dobással fejen találtam, véget vetve a monológnak. Panaszosan jajdult fel, Alec pedig nevetve nézett rám.
- Elég ronda Júlia lennél. - nevettem. - Menjetek. – mondtam mosolyogva. Nem volt hangos, de tudtam, vámpír fülük meghallja.
- Szeretlek. – suttogta Alec csak éppen olyan hangosan, hogy ott fenn én is értsem, majd elrohant Demmel a nyomában. Figyeltem, ahogy távolodnak az üres utcákon. Néha-néha hátranézett rám, majd eltűntek.
- Együtt leszünk még, tudom. – suttogtam magam elé. Majd visszafordultam a szobám felé, és becsuktam az ablakot, még a függönyt is behúztam.
Fáradt lettem hirtelen, hiszen egész este nem aludtam. El voltam foglalva. Visszadőltem az ágyra, és szinte rögtön elaludtam.
Megint Aleckel álmodtam egy pataknál voltunk egy gyönyörű erdőben. Nevettünk, és fröcsköltük egymást. Gyönyörű álom volt. Majd átváltott újra az esküvőnkre.