35. fejezet

Sziasztok! :)
Egy nagyon hosszú szünet után megérkezett a fejezet. Ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog. :)
Amúgy ez az utolsó előtti.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Carlisle Cullen szemszöge)

A szokásos körutamat jártam a betegek között. Fullasztó, hörgő köhögésekkel kísérve, mint mindig. A betegek egyre többen lettek, a szabad hely pedig egyre kevesebb.
Odaléptem az egyik beteghez. Akin már a csoda sem segíthetett. Üvegesen meredt a plafon felé. Az egyik ápolónő, aki szintén beteg volt, próbálta letakarni éppen.
- Hagyja csak! – léptem mellé.
A halotthoz fordultam, lecsuktam a szemhéját, a nővérke közben egy imát motyogott el mellettem, majd leterítettem a fehér lepedővel.
- Levitettem a halottak közé, aztán át is veheti a helyét. – fordultam a nőhöz.
- Nem, nem. Jól vagyok, doktor úr. – erősködött, de a lábai alig tartották már. – Szükség van rám.
- Az előbbi nem kérés lett volna. – válaszoltam. – Beteg, pihennie kell.
Pár pillanatig a szemébe néztem. Végül aprót bólintott, és leült az egyik székre. Máris rátört a következő köhögő roham.
Elmentem, hogy hideg vizes borogatást hozzak neki. Óvatosan a homlokára tettem.
Tovább akartam lépni, de megragadta a kezem. Ijedten húztam vissza, nehogy feltűnjön. De olyan lázas volt, hogy nem találta furcsának a bőröm hidegét.
- Köszönöm, dr. Cullen. – suttogta, és újra köhögött.
Lemosolyogtam rá, majd a következő ágyhoz léptem, és a következőhöz, majd az azutánihoz, és így tovább, és így tovább…
Egyeseknek csak a szemét csukhattam már le. Másokra hideg vizes borogatást tettem, vagy csak a kezem hidegével próbáltam hűteni egy kicsit. Így haladtam lassan végig a szobán. Elkeserített, hogy ennyi emberért nem tehetek semmit se.
Tehetetlenül léptem a következő beteghez, amikor észrevettem valamit a szoba másik végében. Az egyik ágynál, ahonnan nem régen vitték el a halottat, egy fekete köpenyes alak állt.
Fekete csuklyája a fejébe volt húzva, kezein fekete kesztyű. Egy fiút takart be éppen. Észrevette, hogy figyelik, hátrafordult, és egyenesen rám nézett. De olyan gyorsan el is kapta a pillantását, hogy egy barna, göndör hajtincsen kívül semmit sem láttam belőle. Fekete szoknyája halkan susogott minden mozdulatnál.
Nem volt túl magas, de nagyon kecsesen mozgott. Sietett, nem próbálta meg leplezni, milyen különleges teremtés is valójában.
Nem figyeltek rá az emberek. A betegek lázálomnak is hihették, az orvosok és nővérek pedig túlzottan el voltak foglalva.
Elindultam felé, ügyesen szlalomozva a rohangáló emberek, és az ágyak között. De ő is elindult kifelé.
- Várj! – szóltam utána. Nem túl hangosan, úgyis hallotta.
Meg se fordult, nyugodtan ment tovább, gyorsabb tempóra sem váltott.
- Mentse meg! – suttogta egy gyönyörű, csilingelő hang a közelből. Gyorsan körbefordultam. De nem állt mellettem senki. – Kérem!
Ekkor esett le, hogy a hang a fejemben szól.
- Várjon! Ki maga? – gondoltam.
- Nem fontos. Csak a fiú számít. Senki más. – újra a fejemben visszhangzott a kellemesen lágy hang. – Ne keressen, dr. Cullen.
Majd éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Megkövülten álltam a kórterem közepén. Néztem a vámpír lány hűlt helyét, míg nem az egyik rohanó nővér belém nem jött kicsit.
Kizökkentett a mélázásból, arrébb álltam, hogy elférjen, majd az ágyhoz léptem.

Ahhoz, amelyiknél nem rég még a fekete köpenyes nő állt.
Egy bronzvörös hajú fiú feküdt rajta. Gondosan betakargatva. A homlokára tettem a kezem, tűz forró volt. Így rajta hagytam.
Enyhén dobálta magát, a másik kezemmel óvatosan lefogtam, nehogy kárt tegyen magában. A szemhéja alatt izgatott táncot jártak a szemei. Leültem mellé, és próbáltam minél nagyobb felületen hozzá érinteni a bőröm, hogy lehűtsem kicsit.
Másfél óra múlva teljesen lenyugodott. Halkan szuszogott. Majd lassan kinyitotta a szemét.
- Lucy? – kérdezte rekedten. Majd köhögött.
- Carlisle Cullen vagyok. – feleltem halkan.
- Hol… Hol van Miss. Bennett? – nézett rám. – Ugye nem… ugye nem esett baja?
- Sajnálom, de elment. Tud ő magára vigyázni.
- Én… ho… hol vagyok?
- A kórházban.
- Hogy kerültem ide? – köhögött fel újra.
- Ne aggódj jó kezekben vagy. Ezt vedd be és idd meg. – adtam a kezébe egy altatót, meg egy pohár vizet.
Szó nélkül megitta. Még megtudtam a nevét, majd elaludt. Viszonylag nyugodtan aludt. Ott maradtam mellette. Ki lehet ez a fiú, hogy ilyen fontos egy vámpírnak? És ki az a Lucy Bennett? Olyan ismerősen csengett ez a név. Mintha a Volturinál hallottam volna fél füllel.
Igen, Alec és Demetri beszéltek róla. Az barátságuk mindig is érdekelt. Mert bár a Volturi volt a legkulturáltabb vámpír klán, amit láttam, de még náluk is egyedülállónak tűnt az efféle összetartás, barátságát.
De olyan áhítattal sem hallottam kimondani egy nevet, mit, ahogy az a fiú mondta Lucy nevét. Többet jelentett neki bárkinél. De akkor mégis miért Chicagóban van, és nem vele?
Lehet, hogy nem is ugyanaz a két Lucy. Lehet, hogy volt egy másik Lucy Bennett nevű lány is.
Visszafordultam Edwardhoz. Lassan döntenem kellene. Régóta akartam magam mellé valakit, aki előtt nem kell titkolóznom. Valakit, aki olyan lesz, mint én és megért.
De sosem változtattam át senki. Emberi vért pedig megfogadtam, hogy sosem iszom. Megszeghetem-e a szavam? Ha nem sikerül, és megölöm, gyilkos leszek, semmi több. De ellenben, ha meg tudom állni, megmentem egy fiatal fiú életét. Aki, ha nem teszem meg mindenféleképpen meghal.
Végül még egy félórámba telt, amíg összeszedtem magam. Többször átgondoltam és arra jutottam megpróbálom, nem veszíthetek, úgyis haldoklik.
Elvittem magamhoz. Lefektettem az egyik ágyra. Elmentem előtte vadászni, hogy kisebb legyen a kísértés.
Mire visszaértem újra lázálmai voltak. Gyorsan mellé léptem, lefogtam, és szabaddá tettem a nyakát.
Gyorsan megharaptam. A fogaim, mint kés a vajban olyan könnyen siklottak át a bőrét. Majd megtöltötte a számat a vér íze. Kényszerítettem magam, hogy elszakadjak tőle. Gyorsan kiköptem a vért a padlóra, és átrohantam a szoba másik végébe. Úgy érzetem mindjárt neki ugrom.
Elkezdett átváltozni, üvöltött, égette a tűz. De én még mindig vérszomjasan néztem. Végül az ajtóhoz botorkáltam, és kimentem a levegőre. Mélyet szippantottam a kinti hűvös, nyirkos, vérszag nélküli levegőből.
Vagy fél órát kóboroltam a városba. Amikor furcsa hangokat hozott a szél. Vitának, verekedésnek hangzott.
A hangiránya felé közeledtem…